Ahogy A hercegnő és a békával a legjobbkor húzta elő az eredeti, „kézzel rajzolt” kártyát a Disney, úgy szerencsésen indította útnak a komputer animált Aranyhaj és a nagy gubancot (2010)is.
A megszokottak szerint, az alkotók valamilyen módon reagálni akartak korunk „társadalmi” jelenségeire. Az ifjúság idealizálása, a szépség hajhászása persze mindig is foglalkoztatta az embert, de a futószalagon gyártott plasztikai műtétek korában jogosan merül fel a kérdés: mi is a szépség, és lehet-e azt konzerválni? Ebben a mesében az öregedő boszorkány fő célja fiatalságának és szépségének visszaszerzése és megtartása. Neki azonban nem egy tehetséges sebészre van szüksége, csupán némi varázshaj közelségére.
Már Hófehérke gonosz mostohájának célja is a szépség, mint hatalom megszerzése volt. És tulajdonképpen a mesék nehezen másznak ki abból a rutinból, hogy a belső szépséget külső szépséggel ábrázolják, még akkor is, ha folyton győzködnek arról, hogy „az igazi szépség belülről fakad”. (Tudniillik A Szépség és a Szörnyeteg sem kivétel, mert ha így lenne, a szörny végül szörny maradhatna, és ezt túlélné a szerelem.)
Aranyhaj is szép persze, hiszen hogyan is lehetne csúf, akinek hosszú, szőke haja van. (Főleg, hogy a fiúknak elég a miniszoknya, magas sarkú cipő és hosszúhaj szentháromság a boldogsághoz.) A számítógéppel rajzolt meséknél azonban törekednek az alkotók a karakteresebb arcok felvonultatására. Így Aranyhajnak is kissé pogácsa képe lett, és kábé tizenháromnak néz ki, de azért cuki.
És a herceg. Hö-hö-hö… herceg. Egy tolvaj. Az alkotók emelték a tétet A hercegnő és a béka után. Itt már nem csak link a főhős, hanem egyenesen bűnöző, akinek fejére vérdíjat tűztek ki. Mindenki őrizze meg hidegvérét, nem egy erkölcstelen gyilkosról van szó, „csupán” tolvaj a drága. Az meg ugye a rosszfiú azon típusa, akinek szokásunk megbocsátani. Feltéve, hogy hercegnők vagyunk.
Azt azért meg kell jegyezni, hogy a cselekmény végére (talán nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, a szerelem beteljesül), más bizonyítékunk nincs hősünk érzéseire, mint az adott szava, és őszintén reméljük, nem csak a pénzünk kell neki. A férfi szereplő dominanciája itt már szinte egyáltalán nincs jelen, a tolvajt végtére is a lány teszi herceggé. (Korábban ez csak az Aladdinban fordult elő.)
Meggyőződésem, hogy hősünket Adrien Brodyról mintázták, bár erre vonatkozóan nem találtam adatokat. Ezt a feltételezésemet viszont az is alátámasztja (jellegzetes egyenes csík szemöldöke mellett), hogy folyton az orrán poénkodnak. Mindenesetre végre egy durvább, de vonzó arc!
A Merida, a bátor (2012) követi a jól bevált sémákat. Van egy hercegnőnk, aki persze utál hercegnő lenni. A már néhány éve megszületett női karaktert pontosítgatja a mese: határozott, merész, magabiztos, egy jellemzően férfias tevékenységben tehetséges, amolyan rinya nélkül kempingező típus.
Semmi új. Talán csak annyi, hogy hangsúlyosabb a kamasz panasz. Minden tizenéves lány, akinek már volt összetűzése az anyjával egy ruha kiválasztása miatt, tud azonosulni Meridával. Szóval végül is van értelme egy egész filmet szentelni a probléma kivesézésének. Azon most lépjünk túl, hogy maga a cselekmény, ez a medvévé változtatás, kis bocsokkal cukiskodás, irritáló modernkedés nem vezet semmire.
Merida – ahogy a cím is jelzi – bátor. Az a típus, aki megvédi magát. Nincs szüksége hercegre. Ezért nem is kap. A sztori fedő üzenete, hogy a szerelmet mindenki találja meg maga, és akkor, amikor akarja. Valójában azonban észrevétlenül kinyírták a herceg karakterét. Ez a lány már nincs rászorulva lovagi hízelgésekre, hősködésekre. Nincs kedve számot adni arról, hogy hol volt, mit csinált. Ha pedig mindezt elérte, akkor vajon milyen herceget rajzoljon neki Disney?!
És akkor egyszer csak azt mondhatta egy fejes a híres mesegyárban, hogy jó, nyertetek. Női öntudat ide vagy oda, nem lehet több romantikus rajzfilmet csinálni, ha kihagyjuk a herceget az egyenletből. Ehhez azonban szükségünk van a hercegnő segítségére. Ahogy korábban az erősödő női karakter szép csendben elnyomta a hőst, úgy most visszalép, hogy lehetőséget nyújtson a hercegnek a bizonyításra.
A 2013-as Jégvarázs „átlagos” lányokat prezentál, végiggondolva, hogy többen tudunk azonosulni a kicsit lúzer Anna hercegnővel, mint harcosabb pályatársaival. Az pedig, hogy lehetnénk a bosszantóan független Merida is, jószerivel önáltatás.
Egy dicsérendő újítást azonban üdvözölhetünk. Míg korábban a szürke kisegér lányról derült ki a film végére, hogy szebb mindenkinél, itt a férfi karakter alakul át mellékszereplőből bonvivánná.
Ez a mese visszatért az alapértékekhez. Úgymint az őszinteség, a testvéri szeretet, a szerelmes férfi önfeláldozása. Más szóval visszakaptuk Hófehérke kedvesét, annyi változtatással, hogy beszél. Haj, de jó.
Egyébként meg a tömeghülyítő Disney on ice előadások után borítékolható volt, hogy a stúdió piacra dob egy jeges hangulatú mesét. Nesze nekünk.
Pedig a jövő Disney meséiben én már egy csendes irodalom professzor típusú hősszerelmest prognosztizáltam, akinek egy féktelen pin up lány lenne a szerelme, az utóbbi évek lelkes rockabilly hangulatából kiindulva.
Vagy, nem is! Jobb jutott eszembe. Legyen a srác valami meg nem értett hipszter, és ha már úgyis kezd visszatérni ez a gusztustalan, neon színeken átmosott kilencvenes évek-divat, a csaj lehetne apró-virágmintás ruhába bújt, térdbakancsos motoros „hercegnő”, vagy valami ilyesmi. Á, ez sem jó. Ebből megint nőuralom és valami döntésképtelen hercegecske lesz…
Azt hiszem, még várnunk kell az igazira.
){kind=link}