Jessabelle


jessabelle-movie-poster1
Jessabelle, rendező: Kevin Greutert, szereplők: Sarah Snook, Mark Webber, Joelle Carter, David Andrews, színes, feliratos, amerikai thriller, 90 perc, 2014 (16)

Manapság már az is kész horror, ha előkerül egy VHS kazetta a háztartásunkban, odaát viszont kitalálhatnának végre valami újat a műfaj iparosai.

Erre a műfajra jellemző a leginkább, hogy bizonyos keretek között, unalomig ismert sémákat ismételnek folyton-folyvást. Tökéletes iskolapélda erre a Jessabelle is, ami egy kreatív befejezésen kívül nem sokat mutat fel.
A történet egy autóbalesettel kezdődik, ahol Jessie (Sarah Snook) elveszíti szerelmét és átmenetileg lebénul. Hazatér a szülői házba, hogy apja viselje gondját, amíg a rehabilitációja tart. Karunk egészen addig libabőrmentes, míg meg nem találja halott édesanyja videofelvételeit, melyeket még a születése előtt rögzített.
Nem szeretem a hosszú gyásszal terhes jeleneteket, pláne ha azok erőltetetten vannak megrendezve, esetleg a színész képtelen természetességet belevinni, amitől az hiteles lesz. Ennek a veszélye itt nem áll fenn, mert hiába halt meg Jessie párja, ő már boldogan emlékszik vissza első szerelmére, Prestonra (Mark Webber) régi fotóikat nézegetve. Ezt követően, apukája tiltása ellenére, titokban folytatja a kazetták megtekintését, nem tudván, hogy a parajelenségek és a furcsa videofelvételek a Kör című film óta fordítottan arányosak a hosszú életkorral.

A mozi többnyire pszicho thrillerként  operál, egészen addig, amíg a forgatókönyvíró úgy nem dönt, hogy több műfajt is elegyít, mert ez által majd kiforrottabbnak véljük az egész művet. Szép lassan feltűnik a szellem és átevezünk a vizuális horror elemek sablontengerére.
Talán az érettségi szintem nem ér fel hozzá, azonban még mindig nem fogom fel, miért kell az áldozatokat valami iszonyatos mennyiségben telehányni? Ez valami forgatókönyvírói fétis vagy a tengerentúlon rettegnek az ilyenektől? Mert akkor szívesen végigvezetem a nézőket a Blahától a Nyugatiig, az az út már tényleg visszahozza a gyártási költséget.

Mindazonáltal a Jessabelle középszinten döcög végig, főleg miután a történet inkább thrillerbe vált az utolsó fordulópontot követően. A színészek hozzák a színtelen szagtalan profizmust, ami kell ide, mind a romantikusa vagy a menekülési jelenetekben. Külön piros pont jár a tökéletes kontrasztért a szülők környezetéről, amely először egy lelakott agglegény házat mutat be, a kazettán pedig egy boldog pár családi fészkét.
Kérdések viszont vannak, amikre nem kapunk választ. Legfőképpen, ha az ember érdeklődik a kereszténységbe kényszerített rabszolgák titokban gyakorolt afrikai vallása, a többistenhiten alapuló vudu iránt.
Azért nem ezért fogunk remegő kézzel megengedni egy kádvizet.

10/5

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Délibáb
Következő cikk Éjjeli féreg - kritika