Második esély (En chance til), rendező: Susanne Bier, szereplők: Ulrich Thomsen, Nikolaj Coster-Waldau, Thomas Bo Larsen, Nikolaj Lie Kaas, dán dráma, 102 perc, 2014. (16)
Atyai örömök
A Susanne Bier – Anders Thomas Jensen páros legújabb filmje összességében megint ütős darab. Mindig jó látni, amikor egy időközben Hollywoodban is befutott sztár a saját anyanyelvén játszik, mint ahogy azt is, mennyire másként veszi igénybe a szerep megformálása.
Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) vidékre költözik bájos feleségével, Annaval (Maria Bonnevie). Vízparti ház a kék-sárga áruház bútoraival szépen berendezve, új Volvo, jó állás és még a hőn áhított gyerek is összejön. Mi kell még? Egy nap egy dulakodó párhoz riasztják társával, Simonnal (Ulrich Thomsen). A helyszínre érve minden képzeletet felülmúló látvány fogadja őket. Tristan (Nikolaj Lie Klaas) – akit Andreas jól ismer – és barátnője Sanne (a modell May Andersen első filmszerepében) drogos mámorban töltik zajos hétköznapjaikat közös gyermekükkel egy olyan lakásban, ahol a mosás, főzés, takarítás ismeretlen fogalmak. Andreas szeretné, ha a saját piszkában ordító csecsemő jobb körülmények közé kerülne, de a hatóság szerint erre nincs lehetőség. Aztán valami olyasmi történik, ami fenekestül forgatja fel az életüket.
Annak, hogy a rendszert nem illetjük kritikával, több oka is lehet: nem értjük, nem érint minket, vagy éppen a haszonélvezői vagyunk. A felnőtt ember szájából leggyakrabban elhangzó nem érdekel számomra értelmezhetetlen és egyébként is az előző három valamelyikét takarja. Életünk során folyamatosan megmérettetnek minket, mindenhez engedély, oklevél, bizonyítvány, jogosítvány stb. szükségeltetik. Na és mi az, amihez nem? A gyerekvállaláshoz, mely látszólag felelős döntés, valójában elhatározás, de leginkább tett kérdése. Hogy ez miért alakult így, azzal egész könyvtárakat lehetne megtölteni. A film ezt a problémát járja körbe. Kinek való gyerek és kinek nem, pontosabban dönthet-e erről bárki is. A rendőr elveszti gyermekét, a drogos bűnöző emberhez méltatlan körülmények között tartja. Van-e joga az előbbinek kicserélni őket? A törvény szerint nincs és egy drámában a törvény mindig győz, ha már az igazság nem. Andreas hirtelen dönt, tettét nem gondolja át, de rendőrként lehetősége van befolyásolnia a nyomozást. Kezdetben a körülmények neki kedveznek, ráadásul Tristan is a keze alá játszik. Annaban és Sanneban azonban felélednek az anyai ösztönök és az egész terv úgy dől össze, akár egy kártyavár.
Az alkotók látszólag végletekben gondolkodnak és kialakul bennünk egy olyan érzés, hogy mindent alávetnek a film középpontjába helyezett morális problémának. Erre utal a szereplők egzisztenciájának megválasztása és az, hogy a gyerekcsere nem tűnik fel azonnal mindenkinek, sőt. Ennél persze összetettebb a dolog, a szereplők nem sorolhatók be egyértelműen a jók és a rosszak közé. Tristan és Sanne szeretik egymást és gyermeküket. Andreas és Anna között vannak súrlódásuk és utóbbi nem az a kimondott mintaanya. Simont nem olyan régen hagyták el, ezért estéit az alkohol társaságában tölti és teljesen elhagyja magát.
Susanne Bier és Anders Thomas Jensen megint bitang erős északi mozit csináltak (Michael Snyman operatőrt se hagynám ki). A mindenki által irigyelt jóléti társadalom hibáinak feltárása, a kolbászkerítés mítoszának lerombolása, az ott élők gyarlóságának és esendőségének bemutatása még mindig betalál, teljesen máshogy működne – ha működne – ugyanez a történet valamivel délebbre. Kérdés, mi nézők, mikor fogjuk az unalmukban bűnöző skandinávokat megunni. Úgy néz ki, erre még azért várni kell.
