Ahol a szivárvány véget ér (Love, Rosie); rendező: Christian Ditter; szereplők: Lily Collins, Sam Claflin, Art Parkinson, Christian Cooke; színes, magyarul beszélő, angol-amerikai romantikus vígjáték, 102 perc, 2014 (12)
Ott Rosie-nak mindig tökéletes a haja…
Alex és Rosie gyerekkoruk óta a legjobb barátok. A vágyak és a tinédzserszerelmek ide-oda dobálják őket, míg végül házasságok, gyermekek és óceánok sodródnak közéjük.
A film első harminc percében valahogy úgy érezzük magunkat, mintha egy túl jól fényképezett európai tinédzser-tévéfilmet néznénk. Helyükön vannak a kétezresévek-eleje jelmezek, autók, mobilok, számítógépek és zenék, de valahogy mégis botlik az egész. Gagyi és hiteltelen. Talán a nem-túl-híres színészek? Mégis milyen volt egy 18 éves 2003-ban, ha nem ilyen?
Aztán elkezdjük megismerni a valószínűleg jól megírt regényt a film mögött. Jók a poénok, mozgalmas a töténet. Hiába süt bele az objektívbe mindig valami fényforrás a csókjelenetek közben (diszkólámpa, napfelkelte, naplemente, ilyesmi), az egész mégsem lesz olyan „kedves-johnosan”, „szenvedj paraszt a moziban, nem látotd, hogy milyen rossz nekik?”- módon giccses.
Persze Alex egyre sármosabb lesz ahogyan előrehelad az idő, Rosie-nak pedig mindig tökéletes a haja, legyen akár tinilány, akár kisgyerekes anyuka. Habár nem minden rózsaszín, azért romantikából akad bőven, talán még valami életszaga is van néha a dolognak.
Egy kapcsolatot nem lehet folyton halogatni, ami elkerülhetetlen azt nem lehet elkerülni – erről szól ez a mese. A kakipisihumor-mentes szituációs gegek miatt pedig, talán még a párjukat kísérő férfiak sem fognak unatkozni.
7/10
