Káin gyermekei, rendező: Gerő Marcell, szereplők:…, magyar-francia dokumentumfilm, 104 perc, 2014. (16)
Kisiklott életek
A legendás dokumentumfilm, a fiatalkorúak tököli börtönében forgatott Bebukottak egykori szereplőinek eredtek nyomába a készítők. Tizenévesen embert öltek, hosszú évekre rács mögé kerültek. Mi lehet velük 30 elteltével, hogyan alakult a sorsuk, hogyan látják egykori önmagukat, mivel magyarázzák tettüket? A Káin gyermekei erre keresi a választ. A rendezővel beszélgettem a filmről.
Monory Mész András 1984-85-ben készült, a fiatalkorúak tököli börtönében forgatott, Bebukottak című dokumentumfilmjét az akkori államhatalom betiltotta, nem kerülhetett adásba. Gerő Marcell rendező és László Sára producer egy börtönben játszódó játékfilmhez gyűjtöttek anyagot, mikor a ma már több helyen elérhető és szép csendben kulttá vált alkotást látva felmerült bennük a kérdés, mi lehet most az egykori szereplőkkel.
Az évekig tartó kutatómunka eredményeként hárman álltak kamera elé: Pál az apját ölte meg, Gábor a nevelőtanárát, Zsolt pedig a barátját. A Bebukottak jeleneteit felhasználva ismertetnek meg minket az előzményekkel. A valójában félénk és zavart, de keménynek és határozottnak látszani akaró fiatalokból ráncoktól barázdált arcú, szomorú szemű, jobb sorsra érdemes felnőttek lettek.
Legelőször is arra voltam kíváncsi, hogy milyen eredményt vártak a kutatástól, mennyire lesz nehéz megtalálni őket, és akiket megtalálnak, azok milyen életet élnek most.
A forgatást alapos kutatás előzte meg. A dokumentumfilm készítői a keresésre fókuszáltak és nem érdeklődtek, nem gyűjtöttek statisztikákat, vagyis nem rendelkeztek pontos és részletes adatokkal a fiatalkorú bűnözők kilátásairól. Marcell ettől függetlenül megjegyezte, mindvégig – naiv módon – hitt abban, hogy lesz legalább egy sikertörténet és az egyikük egy kis boltot üzemeltet mondjuk Berlinben. A keresés során nem volt könnyű dolguk. Nem csak adatvédelmi és személyiségi jogbeli kérdésekről van szó. A büntetés-végrehajtás papíralapú nyilvántartásaiban az elítéltek név szerint, ABC sorrendben találhatóak meg, a Bebukottak szereplőinek valós nevét pedig nem ismerték. Azért nem maradtak segítség nélkül, a nevelők említették a fogvatartottaknak, hogy készül egy ilyen film és jelentkezzen, aki információt tud adni. Kíváncsi voltam arra is, hogy hányukat találták meg és ők hogyan reagáltak a megkeresésre. Volt-e olyan, akit mindenképpen meg akartak mutatni és olyan, akit eleve kizártak. Marcellék felállítottak egy sorrendet, hogy a Bebukottak alapján melyik szereplő tűnik a legérdekesebb, legizgalmasabb személyiségnek és szerencséjükre az első hármat meg is találták. Egy negyedik srác is meglett, de az időkorlát miatt csak három élettörténet fért bele a filmbe.
Lényeges szempont volt az is, hogy ne adjanak táptalajt a szélsőséges eszmék követőinek. Ennek a film szerintem maradéktalanul eleget tesz, mert objektív és elfogulatlan marad. Egyrészt előre leszögezték, hogy a szereplésért senki nem kap fizetséget, másrészt a Káin gyermekei nem vádol senkit, nem keres felelősöket és nem áldozatként mutatja be ezeket az embereket. A 2 év alatt a keresés és a forgatás párhuzamosan folyt. A szereplők nem egyformán reagáltak a felkérésre. Valószínűleg mindegyikükben ott volt, hogy kibeszélheti magából a történteket, de senki nem hitte azt, hogy a filmnek köszönhetően gyökeresen megváltozik az élete. Ami a forgatást illeti, sok időt kellett eltölteni velük ahhoz, hogy elnyerjék a bizalmukat és megnyíljanak. A film egyik nagy erénye, hogy ezzel a bizalommal egy percre sem él vissza. A stáb felvette, amit a szereplők éppen csinálnak, hogy minél természetesebbnek hasson, miközben törekedtek arra, hogy az életüket minél változatosabban mutassák be. A mindennapjaikat megismerve próbáltam meg elképzelni, hogyan telhet el egy hetük, egy hónapjuk, egy évük, az elmúlt 30 év. A szituatív dokumentumfilmben észre lehet venni azokat a pillanatokat, amikor összesűrűsödik valami és a lelki folyamatok kidomborodnak, aztán elhangzik egy mondat, ami az elmúlt 30 évben soha. Klasszikus interjúhelyzetről nem beszélhetünk. Ritkán hangzik el kérdés, az viszont lényegre törő és nem egyszer visszarántja a jelenlévőket a valóságba, a jelenbe. 
Nem lehetett könnyű, 3 élet 30 évét kellett belesűríteni másfél órába a rokoni kapcsolatokkal együtt. A forgatás során 150 órányi anyag készült, Marcell ennek legalább a felét hasznosnak tartja és szeretné valamilyen formában megmutatni a közönségnek. És igen, sok a vicces jelenet is, de nagyon széttartó lett volna a film, így ezek a vágás során kihulltak, maradt a drámaiság. Szokatlan módon, a fesztiválszereplések után az alkotást a tévében előbb láthattuk, mint a mozivásznon, rákérdeztem ennek miértjére is. Marcell elmondta, hogy anyagi háttér nélkül vágtak bele, a filmtervet az EURODOC workshopjain csiszolták, ahol francia támogatókra és közreműködőkre találtak.
A dokumentumfilmet tavaly meghívták a San Sebastian-i Filmfesztivál szervezői a fiatal tehetségeket bemutató „New Directors” versenyprogramjába, ezt követően az HBO tűzte műsorára. A filmcsatorna a gyártási folyamat záró szakaszában csatlakozott be támogatóként. És hogy milyen hatással van a film a nézőkre és a szereplőkre? Utóbbiak – akikkel Marcellék a mai napig tartják a kapcsolatot – beszámoltak pozitív eseményekről is. Ezekből az egészen pici történetekből az olvasható ki, hogy a látottak empátiát váltanak ki az emberekből. Volt, hogy egyiküknek egy rendőr szorította meg a kezét, mert látta a HBO-n, de volt, hogy táncoltak velük, meghívták őket egy pohár forralt borra karácsonykor, vagy éppen pénzt adtak nekik.
A film most elindul, hogy minél több emberhez jusson el, ezt a célt szolgálják a közönségtalálkozók is. Látunk felemelkedéseket és zuhanásokat. Ezeket az embereket előbb a bíróság ítélte el, majd a társadalom. Előbbi hosszú évekre, utóbbi talán életfogytiglan. Nagyon kevés esélyt látni a normális életre. Erős, elgondolkodtató darab, mely sokáig nem hagy nyugodni.
