Rio, szeretlek! (Rio, Eu Te Amo), rendező: Andrucha Waddington, John Turturro, Paolo Sorrentino, Carlos Saldanha, José Padilha, Fernando Meirelles, Nadine Labaki, Sang-Soo Im, Stephan Elliott, Guillermo Arriaga, Vicente Amorim, César Charlone, szereplők: Rodrigo Santoro, Ryan Kwanten, Emily Mortimer, Jason Isaacs, Vanessa Paradis, brazil-amerikai romantikus film, 110 perc, 2014. (16)
De miért is?
Folytatódik a sok rendező egyszerre mindig ugyanazt a várost szereti sorozat. Ezúttal Brazíliába látogatunk el. Tíz történet Rióról, ahogyan még sosem láttuk.
Már a harmadik várost mutatják be egymással össze nem függő romantikus történeteken keresztül világhírű rendezők és színészek. Egy ilyen filmnél szerintem egyáltalán nem ciki, ha rágyúr a sztereotípiákra. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki még nem járt Rióban. Ennek ellenére határozott elképzelésem van a városról és most tök mindegy, hogy ez mennyire állja meg a helyét a valóságban. Azt minden esetre el tudom képzelni, hogy más városokhoz hasonlóan Rioban is forgatnak szappanoperákat és vannak ott is félkarú bokszolók, homokszobrászok, melegek, perlekedő szerelmesek, vámpírok, mint ahogy olyanok is, akik saját elhatározásukból élnek az utcán.
Látunk történeteket, vannak köztük jók és kevésbé jók. Közös jellemzőjük, hogy még csak véletlenül se akarják olyannak bemutatni Riót, mint ahogy azt én elképzelem. Véletlenül vagy szándékosan, de nem akarnak rágyúrni a sztereotípiákra. Tőlem ezek a történetek bárhol játszódhatnának, ha nem mutatnák állandóan a város főbb nevezetességeit. Ezek úgy válnak szép lassan főszereplővé, hogy közben huszadrangú statiszták. A film végén két dolgot tudtam egészen biztosan, az egyik, hogy nem ismertem meg Riot, a másik, hogy nem fogok rohanni repülőjegyet venni. Párizst és New Yorkot a sajátomnak éreztem, Riót valahogy nem. Vagy az volt a cél, hogy felbosszantsanak és magam járjak a dolgok végére? Mert akkor működik. Ravasz húzás.
