Gemma Bovery, rendező: Anne Fontaine, szereplők: Fabrice Luchini, Gemma Arterton, Jason Flemyng, Isabelle Candelier, francia romantikus film, 99 perc, 2014. (16)
Angol forróvér
Egy idős francia pék és egy fiatal angol festőnő barátsága Falubert Bovarynéjába oltva a Coco Chanel rendezőnőjétől.
A Gemma Bovery egy képregény alapján készült és mielőtt valaki végleg leírná, arra szeretném kérni, hogy ne csak Asterix és Obelix jusson az eszébe, hanem az Adéle élete is. Bár a film francia, a képregényt egy angol hölgy, bizonyos Posy Simmons írta és rajzolta és a The Guardian hozta le 2000-ben. Talán nem mindenki emlékszik már rá, hogy Simmons 2005. és 2006. között megjelent Tamara Drewe című képregényéből 2010-ben azonos címen Stephen Frears forgatott filmet és főszereplője nem volt más, mint Gemma Arterton. Simmons az angol középosztályról ír szatirikus hangnemben. Mindkét képregény megjelent könyv formájában is, ezek a XVIII. és XIX. századi gótikus-romantikus regények mintájára, de modern nyelvezettel íródtak, közös jellemzőjük továbbá a halálra ítélt főhősnő és az irónia is. Martin Joubert (Fabrice Luchini) a pezsgést hagyja maga mögött, hogy egy normandiai kis faluban átvegye a családi pékséget. Ide érkezik meg a festő Gemma Bovery (Gemma Arterton) és restaurátor férje, Charlie Bovery (Jason Flemyng). A deres hajú péknek nem kell kétszer mondani, a fiatal és gyönyörű nő mellé szegődik, együtt járják be a vidéket, gondolatokat cserélnek, miközben Martin megismerteti Gemmát a francia nyelv és a francia kenyér sokszínűségével. 
Gemma egyre inkább Flaubert Bovarynéjára emlékezteti Martint, ezért mindent elkövet, hogy a nő ne jusson Emma tragikus sorsára, de a dolog fordítva sül el. Mindezt Martintól halljuk, aki Gemma naplója és saját emlékei alapján próbálja felidézni a történteket. Amit látunk, az nem tekinthető a klasszikus értelemben vett feldolgozásnak, Flaubert Bovarynéja csak eszköz, sokkal inkább az angol középosztályról van szó. Sokan teszik át lakóhelyüket a csatorna túloldalára, aztán vagy bejön nekik ez a húzás, vagy nem. A táj gyönyörű, a nyelv érdekes, a franciák meg olyanok, amilyenek, de legalább vérontás nélkül lehet folytatni velük az évszázados csipkelődést. Luchini zseniális, mint mindig. Álmodozik, filozofál, manipulál, miközben egy percre sem válik nyálcsorgató vénemberré. Arterton felveheti a WC-ajtót, akkor is gyönyörű – sokakkal ellentétben -, szerencsére nem éri be ennyivel, színésznőként is megállja a helyét. A Coco Chanel rendezőnőjének kezében a történet se nem angol, se nem francia, se nem vidám, se nem szomorú, ami egy idő után zavaró tud lenni. A másik negatívum, hogy egyes részleteknek indokolatlanul nagy figyelmet szentel, míg olyanok felett, melyek érthetőbbé és élvezhetőbbé tennék a történetet, elsiklik. A végeredmény egy őszinte, játékos, szemet gyönyörködtető mozi kisebb-nagyobb hibákkal.
