Kukoricasziget (Simindis kundzuli), rendező: George Ovashvili, szereplők: Ilyas Salman, Mariam Buturishvili, Irakli Samushia, Tamer Levent, német-francia-cseh-kazahsztáni-magyar dráma, 100 perc, 2014. (12)
Azért a víz az úr
Egy öregember és az unokája egy szigeten kukoricát termeszt és próbálja magát függetleníteni a grúz-abház ellentéttől, kevés sikerrel. A Túlparton többszörösen díjazott rendezője legújabb filmjének Ragályi Elemér volt az operatőre, a szinte alig megszólaló szereplők helyett inkább az ő képei beszélnek.
George Ovashvili 13 éves kora óta következetesen filmesnek készült, de az országban uralkodó polgárháborús állapotok miatt csak 46 éves korában készíthette el első nagyjátékfilmjét. A 2009-es Túlparton nagyjából félszáz díjat söpört be, a rendezőt az Európai Filmakadémia az év európai felfedezettje kategóriában jelölte. A 2014-es Kukoricasziget témája szintén a grúz-abház ellentét és a Túlpartonhoz hasonlóan Grúzia hivatalos jelöltjeként szállt versenybe a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarért. Míg előbbi főszereplője vonatra száll, hogy megtalálja édesapját, addig a Kukoricasziget egy néhány négyzetméteres földdarabon játszódik.
Ez a földdarab tulajdonképpen egy sziget, ami a grúz-abház határfolyó, az Inguri hordalékából jött létre a tavaszi áradások alkalmával. Egy idős ember (Ilyas Salman) érkezik ide csónakkal és egy kunyhót épít. Hosszú percekig nem látunk mást, csak azt, ahogy ez a kunyhó (el)készül. A szerszámok hangján kívül csak a folyó és a környező erdők keltette zörejeket halljuk. Vele tart az unokája is (Mariam Buturishvili), akivel nem szólnak egymáshoz. Nem mintha haragban lennének, egyszerűen csak nincs szükség köztük szavakra (25 perc után hangzik el az első szó). A földet felássák és bevetik kukoricával, ennek termését fogják majd eladni, ebből fognak megélni a következő vetésig. Persze mindez csupa feltételes módban, hiszen mindvégig ki vannak téve a természet szeszélyeinek. Amíg a szigeten vannak, a folyóból kifogott halakon élnek. A csónakkal járőröző grúz és abház katonák odaköszöngetnek nekik. A filmnek ebből a részéből végtelen nyugalom árad, a szavak helyett Ragályi Elemér képei beszélnek. Egyszer csak eldördül egy lövés és a történet drámába fordul. Az öregnek fontos döntést kell meghoznia, miközben az egyre duzzadó folyóval is fel kell vennie a küzdelmet. A rendező természet körforgásával állítja párhuzamba a lány, az unoka nővé válását. 
A film elkészítésében több mint húsz nemzet szülöttei vettek részt (a főszereplő török, a vágó dél-koreai, az operatőr magyar, a zeneszerző német, a rendező-asszisztens iráni, a producerek között van cseh és francia stb.) a rendezőnek, a helyszínnek és a témának hála mégis jellegzetesen grúz. A helyszín egy, a szovjet időkből hátra maradt ipartelep, amit bezárása után vízzel árasztottak el, így a cselekmény nem egy folyón, hanem egy bányatóban játszódik. A víz fodrozódását szélgépekkel érték el, a sziget mesterségesen épült. Három kunyhó készült, az egyik állt a szigeten, egy másik kicsit távolabb, ennek mozgathatóak voltak a falai a belső felvételekhez és volt egy harmadik is a zárójelenethez. Ez utóbbi egy medencében állt, a környezetet számítógéppel varázsolták köré. A kukoricát egy közeli farmról szállították a helyszínre, mivel annak természetes ciklusa (vetéstől aratásig) nem esett egybe a forgatás idejével. A körülmények a szigeten nem voltak ideálisak, gyakran kellett a kukoricát pótolni, de volt olyan is, hogy egy jelenetet kellett újra felvenni és emiatt kellett visszaültetni egy korábbi állapotnak megfelelően. Mivel egyes beállításoknál a kamera az egész szigetet látta, az operatőrön kívül más nem tartózkodhatott a forgatási helyszínen, máskor pedig a kunyhóban kellett egymáshoz préselődniük a stábtagoknak, hogy senki nem legyen képben. A csónaknak sem volt szabad látszódnia, ezért ha valakinek pl. hasmenése volt, meg kellett várnia, amíg érte küldtek egyet. A szigetre vezető kábeleket is utómunkával kellett eltüntetni. A forgatás a tervezett időből más okok miatt is kicsúszott, de végül a nemzetközi stáb jól oldotta meg a feladatot (többen ismerték már egymást a Túlparton kapcsán).
Ovashvili pontosan tudta mit akart, megvolt mindennek a dramaturgiája, mindent kitalált, de nem mindent mutatott meg, nagyon ügyesen lavírozott, hogy elkerülje a kliséket. Pontosan tudta, hogy működik a néző, több alkalommal is mást várunk, mint amit végül kapunk. A grúz-abház ellentét még sokáig témát szolgáltat a filmeseknek, amit Ovashvili is képes több oldalról megközelíteni. Észtország Oscar-jelöltje, a Mandarinok észt-grúz koprodukcióban készült és húsz évvel korábban játszódik, bizonyítva azt, hogy az embereknek milyen régóta együtt kell élniük ezzel a problémával és a közeljövőben nem is várható megnyugtató megoldás.
