Mad Max – A harag útja – kritika


mad max - a harag útjaMad Max – A harag útja; rendező: George Miller; főszereplők: Tom Hardy, Charlize Theron, Nicholas Hoult, Hugh Keays-Byrne; amerikai-ausztrál akciófilm; 120 perc; 2015 (16)

Azért a víz az úr

Mel Gibson a múlté, helyette itt van Tom Hardy, a lényeg viszont, hogy George Miller 34 év után megint jó filmet készített. De még milyen jót. 

Azért valljuk be, minden afelé mutatott, hogy ez egy nagy mellényúlás legyen. George Miller az 1981-es Mad Max 2 óta nem sok érdemleges dologgal járult hozzá az egyetemes filmtörténethez. A harmadik Mad Max már-már kínosra sikeredett (bár az egy hosszú történet…), és ugyan volt egy-két nézhetőbb alkotása (Az eastwicki boszorkányok, Lorenzo olaja), de aztán már csak a Babe és a Táncoló talpak kapcsán hallottunk a nem túl gyakran dolgozó ausztrál rendezőtől. Fura, hogy mibe torkollt ez a karrier, mert ha a punkzenének van filmes megfelelője, akkor az az első két Mad Max.

mad max- a harag útjaAmi még a reboot ellen szólt, az az, hogy nagyon nehezen jött össze a projekt. Miller már a 90-es évek végén azon morfondírozott, hogy hogyan tudná feltámasztani a franchise-t, de egyfolytában meghiúsult a produkció. Először 9/11 tett be a terveknek, aztán a forgatási helyszínnek kiszemelt Namíbia bizonyult túl nagy falatnak. Ekkor még Mel Gibsonban gondolkodott a direktor, de aztán rájött, hogy jobb lenne újragondolni az egészet. Több név is felmerült: Heath Ledger, Jeremy Renner, Eric Bana, Sam Worthington egyaránt szóba jött, sőt, egy darabig úgy tűnt, hogy rendhagyó módon Max szerepét egy nő kapja: Charlize Theron. Végül ő bennmaradt a projektben, csak nem Maxként, mert arra Miller nagy nehezen megtalálta az ideális választást az egyre felkapottabb Tom Hardy személyében.
A folyamatosan adagolt trailerek nagyon ígéretesnek tűntek, és most, hogy végre elérkezett a bemutató, szemtanúi lehetünk a filmtörténet legnagyobb rendezői feltámadásának. Nem sok példát tudunk arra, hogy valaki 34 év kreatív kóma után úgy tér vissza, mintha mi sem történt volna a legutóbbi csúcsteljesítménye óta. Bonyolult kerettörténetet most se várjunk, az újítás pedig annyi, hogy itt inkább a vízért, mintsem a benzinért megy a hajsza. De nem is ez a lényeg, hiszen mindent a képek visznek el: Miller nagy húzása – ismételten – az volt, hogy a poszt-apokaliptikus trenddel szembe menve nem fakó, hanem rendkívül élénk színekben gondolkodott, a nyugdíjból visszahozott John Seale operatőr pedig olyan szinten teljesít, ami fölé már nem nagyon lehet menni. A hagyományokhoz hűen sok akciójelenetben nem 24 képkocka/mp látható, amitől kicsit szaggatottabbnak tűnnek a történések, de ezt hamar meglehet szokni. A rendező és a képmester mellett mindenki a létező legjobb teljesítményt nyújtja: a díszletek, a járművek, a jelmezek lenyűgözőek, és a színészek is csúcsformában keménykedik végig a két órás játékidőt.

A Mad Max, melyet a készítők szerint se nem remake-nek, se nem rebootnak nem kell tekinteni, egész biztosan az év egyik legfontosabb és legjobb filmje, melyben egy már leírtnak tekintett, 68 éves rendező köröket ver a jóval fiatalabb filmes generációkra. Kinek kellenek a szűkruhás, unásig a pofánkba tolt, lezuhanni képtelen szuperhősök, ha itt van nekünk az Országúti Harcos?

10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hetediksor kvíz 7.0 stáblista
Következő cikk A Taxisofőr és az Éjjeli féreg testvérfilmek