Bazi nagy francia lagzik (Qu’est-ce qu’on a fait au Bon Dieu?), rendező: Philippe de Chauveron, szereplők: Christian Clavier, Chantal Lauby, Frédérique Bel, Julia Piaton, francia vígjáték, 97 perc, 2014. (12)
A nacionalizmus diszkrét bája
Istenem, mit vétettünk? – teszi fel a kérdést a házaspár, mikor zsidó, arab és kínai vejük után meglátják legkisebb lányuk vőlegényét. A vegyes házasságokról szóló vígjátékot a franciák egyenesen imádták, mi csak szimplán szerettük.
Előre elnézést kérek mindenkitől, akit ez sokkol, de bizony a Bazi nagy görög lagzit 12 évvel ezelőtt mutatták be a magyar mozik. Mintha tegnap lett volna, ugye? (A bazi nagy egyéb iránt a Big Fat politikailag korrekt magyar megfelelője.) Azóta nem telik el úgy év, hogy legalább egy esküvős film ne kapna valami hasonló címet, időnként megteszi az őrült jelző is. A Bazi nagy francia lagzik címmel az a gondom, hogy a filmben csak egy lagzi van, az is francia-elefántcsontparti és méreteit tekintve inkább átlagos.
Claude Verneul (Christian Clavier) és felesége, Marie (Chantal Lauby) jómódú, köztiszteletben álló francia polgárok, lányaikat katolikus szellemben nevelték. Éppen ezért nehezen tudják túltenni magukat azon, hogy van egy arab (Ary Abittan), egy zsidó (Medi Sadoun) és egy kínai (Frédéric Chau) vejük. Utolsó reménységük legkisebb lányuk (Elodie Fontan), ezért nagy kő esik le a szívükről, mikor megtudják, hogy kérője hithű katolikus. Az első találkozás azonban nem sikerül túl jól, ugyanis a srác (Noom Diawara) fekete, ráadásul művész, azaz még rendes munkája sincs. A lány szülei kudarcként élik meg a dolgot, de sikerül kivívnia testvérei haragját is, akik abban bíztak, ha – legalább ő – francia fiút visz haza, akkor enyhül a feszültség. A fiú elefántcsontparti szülei sem repesnek az örömtől, jobban szerették volna, ha nem az egykori gyarmatosítók leszármazottai közül választ magának arát. Ez ám a szerelem igazi próbája, vajon a fiatalok ebben az ellenséges közegben is kitartanak egymás mellett?
A nézettségi csúcsot döntő, százmilliós bevételt produkáló alkotás titka a humorban és az egyszerűségben rejlik és talán abban, hogy bár univerzális problémákat feszeget, ízig-vérig francia. Már pedig a franciák szeretnek nevetni és viccelődni saját magukon. Olcsó poénokra és sztereotípiákra épít, a szereplőknek és a dialógusoknak hála mégis működik. Egymás előtt mindenki próbál viselkedni, ami persze soha nem sikerül, és azon sem lepődünk meg, hogy a kínai zsidózik, az arab sárgázik, a zsidó fekázik és így tovább. A két család találkozása pedig felér egy kísérleti atomrobbantással, az apák ennél jobban nem is különbözhetnének egymástól. A másik fő vonulat a szülő-gyerek kapcsolat. Ők a legjobbat szeretnénk a gyerekeinknek, természetesen fenntartva magunkak az a jogot, hogy ők mondják meg, mi a legjobb. Csakhogy a gyerekek időközben – szinte észrevétlenül – felnőttek, saját életük, saját döntéseik vannak, és ha ezek a döntések nem egyeznek meg az ő elképzeléseikkel, akkor azt saját nevelési kudarcukként élik meg. El kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, mire rájönnek, hogy pontosan ők nevelték nyitottságra, elfogadásra gyermekeiket és arra, hogy a szívük szerint válasszanak párt. Mikor erre ráeszmélnek, képesek saját magukon nevetni és változtatni. De ami a legfontosabb, a sztereotípiák addig élnek, amíg az ajtónkon nem kopogtatnak. Onnantól újra kell gondolnunk őket.
