Agymanók – kritika


Inside-Out-Emotion-Poster-CollaborationAgymanók (Inside Out), rendező: Pete Docter, szereplők: Kaitlyn Dias, Kyle MacLachlan, Diane Lane, Mindy Kaling, amerikai animációs film, 94 perc, 2015. (6)

Gondok és gondolatok

Pixar-Inside-Out-Trailer-4A francia Albert Barillé (1920-2009) zseniális Egyszer volt… rajzfilmjei (megjelenés sorrendjében: az ember, a világűr, az élet, Amerika, az ötlet, a felfedezők, a Föld) felnőttként is nagy kedvenceim. Az Egyszer volt…az élet (Il était une fois…la vie 1986) szervezetünk működését mutatja be a már jól ismert karakterekkel. A sejtek és kémiai anyagok kedves, emberszerű ábrázolásával a látszólag bonyolult folyamatok mindenki számára érthetővé válnak. Újranézve az agyról és az idegsejtekről készült részeket, valami hasonlóra gondolhatott az Oscar-díjas Fel! rendezője, Pete Docter is, amikor négy évvel ezelőtt bejelentette, hogy az emberi elme belsejéről készül rajzfilmet forgatni. Nem sokkal később, még ugyanebben az évben a szintén Oscar-díjjal jutalmazott Toy Story – Játékháború rendezője, John Lasseter producer elárulta, hogy a történet egy kislány fejében fog játszódni. Nos, örömmel jelentem, hogy az elmúlt évek nem semmittevéssel teltek. Riley 12 éves, és mint minden tizenévest, őt is az érzelmei irányítják. Legyünk hálásak, amiért az első szerelem helyett az alkotók valami egészen mást találtak ki. Mikor a család Minnesotából San Franciscoba költözik, Riley-nak maga mögött kell hagynia a megszokott környezetet, az iskolát, a barátokat és a jéghoki csapatot. Mivel velem is hasonló történt, bátran állíthatom, hogy 12 évesen egy költözés sokkal jobban felkavarja az embert, mint bármilyen – esetemben – kiscsaj megjelenése. Riley fejébe már születésekor beköltözünk és megismerkedünk az érzelmeivel, vagyis a kedves, emberszerű (ismerős?) Derűvel, Bánattal, Haraggal, Undorral és Majréval. A költözéssel az érzelmekre végre komoly feladat hárul, közösen kell átvészelniük ezt a nehéz időszakot és megoldaniuk a problémákat. Riley alapvetően vidám természet, így eddig Derű volt a központban, most azonban a többiek is esélyt látnak a szereplésre. maxresdefaultMikor a nagy kapkodásban a lány emlékei nem a megfelelő helyre kerülnek, Derű és Bánat indulnak útra, hogy visszaszerezzék azokat, miközben a többiek több-kevesebb sikerrel tartják a frontot. Kis képzavarral élve Riley és az érzelmei között folyamatos az interakció, hol kívülről, hol belülről látjuk az eseményeket, vagyis azt, hogy egy adott szituációra az érzelmek hogyan reagálnak és ez Riley viselkedésében miként nyilvánul meg (újabb szituációt előteremtve és így tovább). Ami még ennél is látványosabb, az Derű és Bánat utazása az elmében. A legtöbbünk számára unalmas és érthetetlen szakszöveget hihetetlenül szórakoztató módon sikerült lefordítani az animáció nyelvére. Megtudhatjuk, hogyan felejtünk, hogyan – szó szerint – szürkülnek meg az emlékeink, hogyan idézünk fel bizonyos dolgokat, hova tűnnek képzeletbeli játszótársaink a gyerekkorunkból, mint ahogy azt is, hogy miért jut rendszeresen az eszünkbe ugyanaz az idióta dallam a legváratlanabb pillanatokban. A legfontosabb feladat az emlékek visszajuttatása a megfelelő helyre és persze annak megakadályozása, hogy Derű és Bánat távollétében Riley valami meggondolatlan dolgot kövessen el. Nehéz eldönteni, hogy ki is valójában az igazi főszereplő. A filmnek több tanulsága is van. Ugyanaz az emlék a helyzettől függően pozitív és negatív irányban is befolyásolhatja a döntéseinket, nem csak a jó dolgok visznek minket előre, de a legfontosabb talán az, hogy alaptermészetünktől függetlenül valamennyi érzelmünkre egyformán szükség van, mert ezek együtt adnak ki minket, tesznek azzá, amik, amilyenek vagyunk. Az utóbbi évek rajzfilmes termésével (a nagy stúdiókra gondolok) nincs különösebb bajom. A klasszikusok sokadik feldolgozásából és a kasszasikerek sokadik folytatásából az eredetiséget hiányolom, a zagyvaságokból pedig a mélyebb értelmet. A helyes arányokat is ritkán találják el, mert vagy én unom magam halálra, vagy a gyerek. Az
Agymanók eredeti, ennél eredetibb már nem is lehetne. A korhatárt betartva (6 év alatt tényleg nagyon sok az infó) mindenki számára emészthető és szórakoztató, a csetlés-botlás, a vicces jelenetek jól el vannak osztva a tartalmasabb mondanivaló között. Ez már csak az én rigolyám, de senki nem táncol, senki nem fakad dalra, az aktuális kedvencek sem kéredzkedtek be egy-egy felejthető (értsd: óvodai farsangon rendszeresen felbukkanó és Oscar esélyes) betétdal erejéig. A zene egyébként is jól el van találva, valami hasonlót kellett volna tennie Michael Giacchinonak a Jurassic World esetében is. Nincs benne őrült száguldás, sem jég, sem láva, sem özönvíz, sem szőr, sem bőr, sem pikkely, aminek igazából semmi értelme, csak az, hogy jól beszóljanak a konkurenciának. És ha a gyerek a végén megkérdezi, hogy miért könnyezünk, válaszoljunk neki őszintén, az érzelmeinkre hagyatkozva.

10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Valami követ  
Következő cikk A világ Simpsonizálva