A törvény nevében – 2. évad – kritika


True Detective 2.A törvény nevében (True Detective); rendezők: Justin Lin, Janus Metz, Jeremy Podeswa, John Crowley, Miguel Sapochnik, Daniel Attias; főszereplők: Colin Farrell, Rachel McAdams, Vince Vaughn, Taylor Kitsch, Kelly Reilly; amerikai krimisorozat; kb. 510 perc; 2015 (16)

Ki a rosseb az a Stan???

Régen vártak már ennyire második évadot tévénézők, szinte tökéletes egységként azt emlegetve, hogy nagyon magas a léc. És hát régen vált be ennyire a balsejtelmük: a True Detective alkotói másodjára nemhogy leverték a lécet, hanem valahol alatta futottak át.

True Detective 2Nem vagyok egy nagy sorozatnéző, mert egyrészt mindig is valahogy a mozifilmformátumot preferáltam, másrészt sajnálom az időt a sok-sok epizódra, pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg jó széria született az utóbbi időben. Két kivételt tettem az elmúlt években: az egyik a Walking Dead, a másik meg a True Detective; utóbbi azért is tűnt szimpatikusnak, mert mindössze nyolc részből állt. A nagy hype aztán igazolta önmagát – Matthew McConaughey és Woody Harrelson kettőse, a lenyűgöző kulisszák, a megfelelően adagolt suspense, a felcserélt idősíkok és a bravúros fényképezés mind-mind azt igazolta, hogy érdemes volt végignézni azt a nyolcszor egy órát. Érdekes amúgy, hogy egy jó sorozat milyen hatással tud lenni a nézőre: nem sokkal az utolsó epizód megtekintése után egy magyarországi lápvidéken bicikliztünk, és egyszer csak a semmi közepén áthaladó út egy pár házból álló tanya mellett vezetett el. Kora délután volt, rekkenő hőség, háztájiak tébláboltak az épületek körül, az egyik házból halk tévézaj szűrődött ki, mi meg inkább gyorsan továbbálltunk, miután megállapítottuk, hogy biztos ami biztos alapon ide nem kopogtatunk be egy pohár vízért.

Amiért bízni lehetett a másik évadban, az a kreátor Nic Pizzolatto személye volt. Ő és a stúdió aztán egy félig-meddig rendhagyónak tekinthető húzással mindenkit lecserélt, bár a Harrelson-McConaughey kettős visszatért executive producerként. Jött tehát egy új helyszín, a louisianai mocsarak helyett a kaliforniai hegyvidékkel (amivel semmi gond, hiszen mocsok mindenhol van), és természetesen teljesen új karakterekkel. Szintén új húzásnak bizonyult, hogy a legutóbbi évaddal ellentétben (akkor Cary Joji Fukunaga rendezte az összes részt) most több direktort kaptunk, és ez nem vált a sorozat javára. Ahogy az sem, hogy amíg az első szezonban McConaughey karaktere volt az egyetlen igazán kattant arc, addig itt szinte mindenki, detektív fronton legalábbis mindenképpen. Ezúttal három nyomozó ügyködését nézhettük végig, és sikerült mindegyiket úgy megírnia Pizzolattónak, hogy egytől egyig pszichológiai eseteket kreáljon. Velcoro (Colin Farrell) egy folyamatosan visszaeső alkoholista/drogos, aki retteg attól, hogy fiát nem ő, hanem a feleségét megerőszakoló ember nemzette. Bezzerides (Rachel McAdams) múltjában szintén van egy nemi erőszak, ráadásként a nővére nem éppen konvencionális módon keresi a kenyerét, az apja meg egy messianisztikus szektavezér. És akkor ott van még a kétes szexuális irányultságú Woodrugh (Taylor Kitsch), aki még a közel-keleti múltját se igazán teszi ki a kirakatba.

VinceA legtöbben akkor hördültek fel, amikor Vince Vaughn, az öv alatti vígjátékok nyolcdanos nagymestere is a szereplőgárda tagja lett. Ő meglepően jól hozza annak a gengszternek a figuráját, aki vívódik a jó és a sötét oldal között, viszont Pizzolatto rémesen béna filozofálgatásokat tesz a szájába, és akkor az egydimenziós feleségével (Kelly Reilly) közös béna huzavonáról még nem is beszéltünk. A mélypont az utolsó epizódban jön el számukra (SPOILER), egy búcsúzkodós jelenetben, amit akár Paolo Coelho is írhatott volna. De ez még mindig a kisebbik rossz. A második évad legnagyobb problémája az egyetlen ember, aki itt maradt az elsőből: Pizzolatto. Azon felül, hogy a szereplők nehezen érthető, hol túl komplikált, hol túl elvont mondatokat intéznek egymáshoz, az események időnként kibogozhatatlanok. Ennek a legfőbb oka az, hogy a történetfolyam tele van rengeteg névvel, és nagyjából esőemberi agyra van szükségünk annak az értelmezésére, hogy akit mondjuk a hetedik részben valaki sejtelmesen megemlít, azt a második epizódban láthattuk egy villanás erejéig. A plotline-t a Wikipedián visszaolvasva is sokszor gondot okoz felidézni, hogy ki kicsoda, és ezek közül a legviccesebb példa a Stan nevű szereplő, aki valamiért egyre fontosabbnak tűnik a sorozat közepe fele (pedig csak egy minimálkarakter volt a legelején), de aztán az ő mellékszála egész egyszerűen elhal.

Persze az is lehet, hogy csak egy kicsit várnunk kell, amíg az egész leülepedik. Volt már rá példa, hogy egy műalkotás jóval a bemutatása után lett sokak kedvence, és az is tény, hogy már most is vannak jó páran, akik az új évad kapcsán szinte csak erényekről tudnak beszélni. Persze azért ők vannak kisebbségben, a nézettség folyamatosan csökkent, és sokan csak azért tartottak ki végig, hogy amolyan gyűlölködős szándékkal nézzék az epizódokat. Bevallom, egyszer-kétszer én is majdnem kiszálltam, aztán valahogy kitartottam, de túl sok köszönet nem volt benne.
Nagy kérdés, hogy lesz-e harmadik évad, mert hát Pizzolatto három szezont ígért. Na ilyenkor kell felkötni a gatyát, és most érvényes az a sablon, amit a magyar focival kapcsolatban viszont nem egy, hanem most már harminc rosszul sikerült évad után emlegetnek, vagyis hogy ennél csak sokkal jobb jöhet.10_4


Lera Lynn-t viszont köszönjük az évadnak!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Florence and the Machine
Következő cikk Így robbant be Schwarzenegger a köztudatba