Suite Francaise, rendező: Saul Dibb, szereplők: Michelle Williams, Kristin Scott Thomas, Matthias Schoenaerts, Margot Robbie, Eric Godon, angol-francia-kanadai-belga háborús filmdráma, 107 perc, 2015. (12)
Szeretni kivonulásig
Francia nőként beleszeretni egy megszálló német tisztbe az álmoskönyv szerint sem jó jel. A több évtizedig bőröndben pihenő kézirat hatalmas sikert aratott megjelenésekor, és ha utólag is, de meghozta szerzője számára az elismerést. A megfilmesítésért Saul Dibb felelt, aki A hercegnővel már bizonyította, hogy otthon van a kosztümös drámákban.
Mikor Párizst megszállják a németek, a lakosság elmenekül, de a náci hadigépezetet nem tudja senki és semmi feltartóztatni. Lucie Angellier (Michelle Williams) az anyósával (Kristin Scott Thomas) él vidéken, aki egy uradalmat vezet. Mikor a németek ide is bevonulnak, egy tisztet (Matthias Schoenaerts) szállásolnak el náluk. Miközben Lucie a híreket várja férjéről, óhatatlanul beleszeret a fiatal és jóképű hadnagyba, Bruno von Falkba. A Suite francaise egyben egy zenemű is, kiderül ugyanis, hogy a német tiszt civilben zeneszerző. Ez persze nem menti fel a nőt az érzései alól, de mintegy kikacsint a néző felé, hogy lám-lám, nem minden náci egyforma. Bruno von Falk feladata ráadásul az, hogy a megszállt településen az egymást feljelentő polgárok leveleinek tartalmát kivizsgálja. A polgármesterrel az élen mindenki próbál valahogy túlélni: barátkozik, helyezkedik, nyerészkedik. A jó német – rossz francia sztereotípia felborul. A rutinosabbak már talán bólogatnak, hiszen jól tudják, a jó német- rossz francia meg éppen a háborús drámák szülte sztereotípia. Vitatkozni legfeljebb azon lehet, hogy ez leegyszerűsíti, vagy bonyolultabbá teszi a dolgokat, Saul Dibb minden esetre ügyesen balanszíroz a kettő között.
Ezredszerre írom le, de most hatványozottan igaz, minden szereplő hozza a kötelezőt. Bruno von Falk és Lucie Angellier szerelme lassan és óvatosan bontakozik ki (az anyós előtt nincs titok, nem is nézi jó szemmel). Kezdetben ellenségek és később is ezt a látszatot kell fenntartaniuk mindenki előtt, de vannak helyzetek, amikor felvállalják kapcsolatukat, mert a tagadás értelmetlen és hiábavaló. A kínos feszengés, az elfojtott vágyak megformálása tökéletesen sikerült. A hadnagy megtesz apróbb szívességeket, ám amikor egy másik német tisztet megölnek, a feltételezett gyilkos elleni hajtóvadászat vezetésével éppen őt bízzák meg. Az, hogy Lucie ismeri a gyilkost és családját, valamint a valós körülményeket, próbára teszi a szerelmüket. A jó katona maradéktalanul teljesíti a parancsot, nem mérlegel, nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják. A szerelmesek cinkosokká válnak, miközben egyértelműen az életükkel játszanak. 
Iréne Némirovsky családja az októberi orosz forradalom elől előbb Finnországba, majd Párizsba menekült, ahol Iréne ünnepelt írónő lett. Zsidó származása miatt nem kerülhette el a haláltábort, az öt tételesre tervezett regényszimfóniából – mely a német megszállásról szólt volna – csak kettő készülhetett el. A kéziratot lányai őrizték, mit sem tudva annak tartalmáról, irodalmi értékéről, jelentőségéről. A regényt Csehov, Turgenyev és Flaubert írásaihoz, az orosz és francia realistákhoz szokás hasonlítani. A megpróbáltatások szülte hősök helyett hétköznapi antihősöket kapunk, a maguk kisszerűségével és megalkuvásaival. A forgatókönyvet is jegyző Saul Dibb (Matt Charmannel karöltve) kellő tisztelettel nyúlt a regényhez, ám az írónőre jellemző szenvtelen, könyörtelen hangvételt a kissé eltúlzott romantika váltotta fel.
Ettől függetlenül a Suite Francaise nem egy habkönnyű darab, mert a szerelmi próbatételen felül megmutatja a háború igazi arcát, így azt is, hogy mivé válik az ember a túlélés érdekében. Rengeteg közeli képet kapunk, ahol a színészek az arcukkal közvetítik felénk a bennük kavargó érzéseket, hogy azok minket is rabul ejtsenek. Más filmekhez hasonlóan, ezúttal is túl kell tennünk magunkat azon, hogy a németek által megszállt Franciaországban mindenki angolul ír, olvas és beszél.
