Mitől is jó egy filmfesztivál? Elsősorban olyan filmes csemegék miatt, melyek elkerülik a moziforgalmazást, esetleg csak hónapok múlva lehet őket elcsípni őket a bemutatók tengerében. Másodsorban, hogy egy jó fesztivál szerves részévé válik egy város életének, kicsit megbolondítja az egyhangú hétköznapokat, hétvégéket. A Cinefest ezeknek a feltételeknek már évek óta stabilan megfelel, a szervezés elsőrangú, a programok pontosan, fennakadás nélkül kezdődnek és aki veszi a fáradtságot és időben odamegy, kényelmesen befér az amúgy ingyenes (!!!) vetítésekre. kívánhat-e egy filmrajongó nagyobb szórakozást, mint bulik után kótyagos fejjel lazításként filmeket bámulni egy hűvös moziteremben a nagyvásznon. Lássuk tehát, milyen élményekkel gazdagodtunk az idei Cinefest első hétvégéjén!
James White (2015)
A fesztiválhangulatot megalapozva egy könnyed (nem!) drámával kezdtük filmes kalandozásunkat. A Sundance közönségdíjas James White egy különös és tragikus fejlődéstörténet, melyben a coming-of-age történet katalizátora a címszereplő édesanya rákbetegsége. Főhősünk kifejezetten rendezetlen életére fojtó teherként nehezedik rá a halálos kór és a szülői ápolás szükségszerűsége, melynek hatására elindul egy fájdalmas felnőtté válási folyamat. Az előzetes szinopszist olvasva bevallottan szkeptikus voltam, számítottam valami amerikai filmekre jellemző betegség-romanticizációra. A James White szerencsére elkerüli az olcsó pátoszt és már-már tárgyias hidegséggel mutatja be egy ember lassú átalakulását, önmagára találását, ami érzelmi csúcspontok híján sokakat késztethet egyszerű vállrándításra, én mégis úgy éreztem, hogy sikerült közel kerülnöm a főszerpelőhöz. Márpedig ha egy film megismertet valakivel, el tudja hitetni, hogy a látottak bárkivel megtörténhetnek, az nagy erény. A film operatőre a Saul fiát is jegyző Erdélyi Mátyás és itt is találkozhatunk a környezetet kizáró, szinte teljes egészében a szereplő arcára fókuszáló képekkel (amiből nekem egy kicsit sok is volt a végére). Stílusos, stílusos, de reméljük következő munkájában láthatunk azért egy-két csodálatosan megkomponált nagytotált is. Szurkolok, hogy ez az erőteljes stílus, ne váljon kiszámítható védjeggyé!
(Apró érdekesség még, hogy a főhős meleg barátját alakító Scott Mescudi (aki egyébként a film zenéjét is jegyzi) sokaknak Kid Cudiként lehet ismerős.)
– IMDB –
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni / Me Earl and the Dying Girl (2015)
A fesztivál előtt talán erről a filmről (és a The Lobsterről) lehetett a legtöbbet olvasni. Két díj a Sundancen, hangos kritikai éljenzés a premier után. Ezekről tudni mindig kétesélyes: egyrészt pozitív, mivel olyan filmekre hívhatja fel a figyelmet, melyeket észre sem vennénk a mozgókép tengerében, másrészt hatalmas elvárásokat támaszthat, melyeknek nem egyszerű megfelelni. Ez történt az Earl esetében is. Különösen nagy volt a kontraszt a kora esti James White minimalista és hideg realizmusa és egy hasonló téma (halálos betegség + felnőtté válás) teljesen más megközelítése között, inkább az előbbi javára. Sajnos az Earl le sem tagadhatná, hogy elsőfilmes rendező munkája. Hemzseg az indokolatlan (bár kétségkívül ötletes) vizuális megoldásoktól, kreatív, de teljesen oda nem illő indies szöveg- és báb-inzertektől, érezhető Wes Anderson nyúlásoktól. Ezzel még nem is lenne probléma, ha egy szimpla amerikanizált Adrian Mole-t néznénk, de a háttérben mégiscsak ott lebeg egy halálos betegség szelleme. És a film pont ott vérzik el, hogy miközben végig igyekszik nem túl komolyan venni önmagát (kevéssé szellemesen), a végjátékban enged a giccs kísértésének, megfosztva önmagát mindennemű hitelességtől, egy teljesen odanemillő fals tragédiával próbálva kierőszakolni valamiféle katarzist, mellyel inkább egy unott vállrándítást kiváltva veri át nézőjét, aki újból felült az előzetes premisszának. Számomra nagy talány az eddigi Sundance nyerteseket ismerve, hogy idén vajon a mezőny volt ilyen harmatos, vagy ennyire működött a közönség torkán letuszkolt szentimentalizmus-lufi.
– IMDB –
Vad banda / The Wild Bunch (1969)
Szemlesütve ismerem be, hogy eddig még nem láttam Sam Peckinpah klasszikusát, így tökéletes tervnek tűnt, hogy vasárnapi heveny másnaposságom hű társra leljen a westernfilm műfajának eme a vadnyugat-filmek minden romantikus toposzával szembemenő véres-mocskos hőskölteményében. Peckinpah mozija még abból a Hollywoodból származik, amikor rendezők kedvükre tombolhatták ki alkotói őrületüket a vásznon, egészen egyedi és mára már klasszikussá váló jelenetekkel ajándékozva meg a filmtörténelmet. Egy kor, amikor még lehetett politikailag inkorrekt stúdiófilmeket készíteni, kaszkadőröket konkrét életveszélyes helyzetbe hozni pusztán a nézőszórakoztatás miatt. Természetesen nem dicsőíteni szeretném a rendező megalomán, emberre és állatra egyaránt veszélyes akciójeleneteit, a női karaktereket mai szemmel kifejezetten soviniszta színben feltüntető forgatókönyvét, de az biztos, hogy a Vad Banda egy olyan mozi, ami néhány üresjárat ellenére is csontig hatóan izgalmas, kitűnően lehet idézgetni, beállításait, feszültségteremtését példaként tanítani. Még 46 év távlatából is úgy éreztem, hogy a nyitó bankrablás-jelenetnél, vagy a vonat-rajtaütésnél feszültebb és egyben őrülten kaotikusabb akciójelenetet nem egykönnyen talál az ember. Mindezt nagyvásznon látni, digitálisan felújított kópiáról egészen fantasztikus élmény. Megérte a várakozást!
– IMDB –
A Homár / The Lobster (2015)
Kora estére végre elérkezett az idő, hogy megnézhessem a fesztivál számomra legjobban várt filmjét Yorgos Lanthimos rendező Lobsterét, akinek 2009-es Dogtooth c. filmje nagy kedvencem volt akkortájt. A különös elveket követő diszfunkcionális familía, illetve ezen őrült mikroközösségből való kitörni vágyás motívumai itt is fellelhetőek, a Dogtooth-hoz képest a Lobster azonban egy bizarr kafkai szatíra, nyakon öntve párkapcsolati és szingli-közhelyek kifigurázásával. (Egy társadalom, ahol ha nem élsz párkapcsolatban, akkor találnod kell valakit, akivel összejönni csak és kizárólag valamely közös tulajdonság alapján lehet – gyönyörű reflexió korunk internetes ismerkedési szokásaira. Vagy, ha egyedülálló vagy, akkor az erdőben találod magad egy olyan „szekta” tagjaként, ahol keményen megtorolnak minden párkapcsolatra irányuló törekvéseket – Kell-e említenem a harcias szingli-pártolók párhuzamát. És még sorolhatnám a vadabbnál vadabb ötleteket a filmből.) Első angol nyelvű rendezéséhez Lanthimos igazi sztárparádéval dolgozhatott, mind Colin Farrell, Léa Seydoux és Rachel Weisz is otthonosan mozog ebben a furcsa, talán nem is létező kifordított univerzumban. Nagy kár, hogy a film második felére a rendező mintha elveszítené korábbi groteszk játékosságát, hogy helyét valami tét nélküli, leginkább kizárólagosan csak sokkolni akaró drámai fordulat felé terelje. Remek alapötletet nem sikerül kibontania, így filmje sajnos nem hibátlan, de elképesztően kattant és eredeti.
– IMDB –
Mustang (2015)
Ez volt az a film, amelyre a „Ha már itt vagyok, miért ne?!”-elv alapján ültem be és bár a szarajevói fődíj bizakodásra adhatott okot, azt, hogy végül ez az alkotás kerül ki a hétvége győzteseként számomra, nem hittem volna. A programfüzetet lapozgatva nem tudtam elképzelni mi újat mondhat a témáról egy muszlim család serdülő lánygyermekeinek (mert még gyermekek) kiházasításának története, de megtörtént a csoda. A rendező elképesztő magabiztossággal vezeti szereplőit, ami 5 fiatal színésznő esetén különösen nagy teljesítmény. A bőrünkön érezhetjük a kezdeti értetlenséget, a folyamat európai szemmel felfoghatatlan, egyéni akaratot nem tisztelő mibenlétét. Különösen érdekes látni, hogy sokszor a lánykérők maguk is a hátuk közepére kívánják az egész ceremóniát. Évszázados bigott tradíciók ráeröltetése egy olyan generációra, aki már tudja, hogy ezt máshogy is lehetne csinálni, ez adja a film igazi tragédiáját. A Musztáng úgy szól egy tőlünk távoli, de annál valósabb problémáról, hogy (megkockáztatom) nincs olyan ember – vallásra és etnikai csoportra való tekintet nélkül – akinek nem lenne egyértelmű a film üzenete. Legalábbis szeretném hinni, hogy ez tényleg így van!
– IMDB –
Idén ennyi volt számomra a Cinefest, ezen kívül még a hétvégén is lesznek elképesztően jó filmek, Miskolc pedig van olyan izgalmas város, hogy megéri lelátogatni pár napra. Jövőre veletek ugyanitt!
