Volt egyszer egy Vadnyugat


maxresdefaultVolt egyszer egy Vadnyugat (C’era Una Volta Il West); rendező: Sergio Leone; főszereplők: Claudia Cardinale, Charles Bronson, Henry Fonda, Jason Robards, Gabriele Ferzetti; olasz-amerikai-spanyol western; 165 perc; 1968 (16)

Harmonika show

Az utóbbi időben egyre több régi nagy filmklasszikust láthatunk újra a mozivásznon. Legutóbb a Harcosok Klubját nézhettük újra, ami persze nem annyira régi alkotás, de most itt egy jóval idősebb alapmű: Sergio Leone legjobb filmje, a Volt egyszer egy Vadnyugat.

Az egyik érettségi találkozónkon, több töményital elfogyasztását kialakult egy teljességgel értelmetlennek tűnő diskurzus arról, hogy melyik a legjobb film a világon. A többség végül a Volt egyszer egy Vadnyugatot szavazta meg győztesnek, de ami olyan riválisokat utasított maga mögé, mint A Taxisofőr, A Keresztapa, A Birodalom a visszavág, a Szárnyas fejvadász és a 2001: Űrodüsszeia.
Nyilván semmi értelme azon morfondírozni, hogy vajon mi a világ legjobb filmje, józanul meg főleg nincs, de azt talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugatnál nincs nagyon jobb western, még Leone Dollár-trilógiájának legjobb darabját, A Jó, a Rossz és a Csúfot is túlszárnyalja. Ma már nem nagyon kérdés, hogy a legjobb westerneket az olaszok csinálták, elsősorban Leone, és a műfaj az itt taglalt filmmel ért fel a csúcsra. Nem sokkal később a közönségnek elege lett a brutális filmekből, és lassacskán jöhettek a vérmentes paródiák, az élen Terence Hillel és Bud Spencerrel. Hagyományos westernt aztán már Leone sem rendezett, és mint kiderült, a Volt egyszer egy Vadnyugat egy új, az eastwoodos filmekhez képest jóval lazábban kapcsolódó trilógia (az ún. Volt-egyszer-egy trilógia) első filmje lett, olyan „folytatásokkal”, mint az Egy maréknyi dinamit és a Volt egyszer egy Amerika.OUATITW_Still_09.tifÉrdekes módon Leone már a Vadnyugatot sem akarta megrendezni, de Hollywoodból ígéretet kapott arra, hogy végre együtt dolgozhat legeslegkedvencebb színészével, Henry Fondával. Ezek után akkorát húzott, amekkorát korábban senki sem mert: Fondára osztotta a főgonosz szerepét. A közönség nem hitt a szemének, amikor az elképesztően kékszemű és korábban csupa becsületes karaktert alakító színész lemészárolja a történet elején a kisgyereket. Egy darabig úgy tűnt, hogy Clint Eastwood kapja a Harmonikás szerepét, de ő nemet mondott, így jött a képbe Charles Bronson, aki meg annak idején lemaradt a Dollár filmek főszerepéről. Leonénak volt még egy szédületes ötlete: azt szerette volna, ha a film eleji nyitójelenetben a vasútállomáson a Jó, a Rossz és a Csúf várná a Harmonikást, de ez az elgondolás végül kútba esett. Azért a Csúf, vagyis Eli Wallach egy picit belefolyt a produkcióba, még ha képletesen is: ő vette rá Henry Fondát, hogy az elvállalja a főgonosz szerepét.
És akkor kezdjük is azzal a bizonyos nyitójelenettel, ami alapvetően meghatározza a hangulatot. Elsőre úgy tűnik, hogy kínos lassúsággal telnek a másodpercek, de minden egyes apró mozzanatnak komoly jelentősége van, a hangokról nem is beszélve. Mai szemmel nézve lehet, hogy talán túlságosan is lassú, amit látunk, viszont így tökéletesen van felkészítve a néző a vonat érkezésére. Már az is nagy húzás, hogy a nyitójelenet nem a jófiú szemszögéből van felvéve – egy mai rendező lehet, hogy úgy építené fel a jelenetet, hogy a Harmonikás ül a vonaton, megérkezik az állomásra, ahol aztán rátámadnak. Egy kis sokkoló adalék: az egyik haramiát alakító színész, Al Mulock a forgatás során öngyilkos lett, miközben a filmbeli jelmezét viselte.
Fontos kiemelni a női főszereplőt, akit a nemrég a Cinefestre is ellátogató Claudia Cardinale alakít. Leone a Dollár-filmekben nem helyezett túl nagy hangsúlyt a női karakterekre, és akkor még finoman fogalmaztunk. Itt tulajdonképpen minden Jill McBain körül forog – az ő szeretteit mészárolták le, ő akar bosszút, állni, no és az ő földjére pályáznak a gonosztevők. Nagyon kilóg a romlott közegből, és az egész lényét még csak jobban kiemeli az a zenei téma, amit Ennio Morricone komponált a karakteréhez, és ezennel el is érkeztünk a film egyik legfontosabb összetevőjéhez.
Volt egy szer egy vadnyugatA Magyarországon először 1974-ben bemutatott Volt egyszer egy Vadnyugat sikerének minimum egyharmadát az olasz zeneszerző számlájára írhatjuk. Leone kérésének engedelmeskedve Morricone már a forgatás előtt elkészült a soundtrackkel, ami akkor sem számított bevált módszernek. Mivel a komponistáknak szükségük van a képekre az inspirációhoz, így még nagyobb a főhajtás a részünkről, ugyanis szimplán a forgatókönyvekre támaszkodva ilyen dallamokat alkotni valóban csak egy zseni képes. A színészek és a stáb a felvételek közben így már hallgathatta a zenét, hogy még jobban ráhangolódjanak a történetre. Mind a négy főszereplő külön témát kapott: Frank témája természetesen sötét és vészjósló, Jillé szomorú és drámai, Cheyenné egy kicsit bohókás és nihil (benne az emlékezetes fütyüléssel), a Harmonikásé pedig rejtélyes és persze harmonikás. Utóbbi zenei motívum érdekessége, hogy szerepel benne az a fuzzbox gitáreffekt, amit három évvel korábban a Rolling Stones szabadalmaztatott a Satisfactionben, de hát Morricone mindig is éber szemmel figyelte a popzenei történéseket. Mint ismert, a 86 éves és hamarosan ismét Magyarországra látogató maestro nem csak hogy ezért a munkájáért, hanem soha semmiért nem kapott Oscart. Végül aztán 2007-ben kitüntették egy életműdíjjal, a ceremónia pedig két dolog miatt maradt emlékezetes. Az egyik Morricone arckifejezése volt, amikor azzal szembesült, hogy Celine Dion énekli az egyik szerzeményét, a másik pedig, hogy a rendkívül felkészült szervező a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéjéből semmit nem talált elég érdemlegesnek ahhoz, hogy az szóba jöjjön az ünnepségen.
Visszatérve a filmre: Morricone mellett mások is nagyot alkottak, például a film társforgatókönyvírói, akik aztán maguk is komoly karriert futottak be. Bernardo Bertolucci 1988-ban hazavihette a rendezői Oscart Az utolsó császárért, Dario Argento pedig az okkult horrorok koronázatlan királya lett. Természetesen nem szabad megfeledkezni a szuperközeli felvételeket új szintre emelő Tonino Delli Colli operatőrről és Nino Baragli vágóról sem, a legnagyobb érdem viszont vitathatatlanul Leonéé. Olyan filmet alkotott, ami a mai napig hivatkozási pont, és számos azóta készült filmre lett óriás hatással. A történet elején látható McBain lány láttán teljesen egyértelmű, hogy hova kell visszamennünk Leia hercegnő kakaóscsiga frizurájáért, amikor meg a petróleumlámpát Cheyenne odalendíti a Harmonikás felé, akkor nehéz nem gondolni egy hasonló jelenetre a Tiszta románcból (ahol Gary Oldman még meg is jegyzi, hogy „idejött egy kibaszott Charlie Bronson!”). Aztán ha már Tarantinónál tartunk, akkor nyilvánvaló, hogy a Becstelen brigantyk, a Kill Bill na és főleg a Django elszabadul meg sem születhetett volna a Volt egyszer egy Vadnyugat nélkül, ahogy az a jelenet sem az Ami sok az sokkban, amikor Tom Hanks és Rick Ducommun megindul a Klopek-ház felé. Hosszasan sorolhatnánk még, de az külön nagycikket igényelne, a lényeg, hogy nem tudjuk Leone mesterművét eleget dicsérni. És ki tudja – lehet, hogy tényleg a Volt egyszer egy Vadnyugat a világ legjobb filmje. Még így, józanul is.10_10

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hetediksor kvíz 9.0 stáblista
Következő cikk A hét röhögései (105.)