Mentőexpedíció (The Martian), rendező: Ridley Scott, szereplők: Matt Damon Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015. (12)
Kis krumplival vagy nagy krumplival kéred?
Matt Damont társai egy apró félreértésnek köszönhetően a Marson felejtik. Az amerikai űrügynökség a Bálnába, a kínai a MÜPA-ba költözik és megpróbálják együtt hazahozni. Ridley Scott még mindig tud igazi sci-fit rendezni, csak a vallást és a filozófiát kell mellőznie.
Miután Palik László letiltatta az eredeti címet, Brian De Palma pedig 2000-ben forgatott egy halvány sci-fit Mars mentőexpedíció címmel, a forgalmazónak nem sok mozgástere maradt. Maga a film meglepően jó. Annyira jó, hogy a legtöbben még azelőtt kiírták ezt magukból, mielőtt visszaértek volna a szerkesztőségbe a vetítésről. Én inkább aludtam rá kettőt, megnéztem néhány igazán jó filmet és vártam. Most itt ülök teljesen lenyugodva és még mindig jónak találom. Mert felszabadult és görcsmentes. Mert nem akar többnek látszani, mint ami valójában és jóízűen tud saját magán nevetni. De elsősorban azért jó, mert volt egy nagyon jó alapanyag, egy Ridley Scott és egy Matt Damon.
Matt Damon az, akit a társai egy vihar után a Marson felejtenek, és aki ezek után nem mély letargiába süllyed, hanem fogja a WC-ből a kakit, megtrágyázza a földet (marsot?) és krumplit vet bele. Ismerjük el, rohadt nagy mázlija van, hogy botanikus. Szívesen megnéztem volna, ahogy a többiek szenvednek a túlélésért. Öntözés? Mekkora már, hogy oxigénből és hidrogénből vizet csinál. Pedig hányféleképpen lehet még. Főleg arrafelé. Mark Watney nem szuperember, hanem egyszerűen csak odafigyelt az iskolában. Megműti magát, számol, tervez, épít, videónaplót vezet és reménykedik. És mindezt hihetetlen lazán, viccelődve, káromkodva, hiszen jól tudja, ha csecsemőpózba összekuporodva zokog, attól bizony nem lesz jobb. Bíztam benne, hogy egy ilyen expedícióra nem egy szuicid hajlamú, analfabéta idegroncsot küldenek.
Aztán egyszer csak kiderül, hogy mégis életben van és a Föld legnagyobb koponyái összeteszik azt, amijük van, de azt is úgy, hogy a helyzet komolyságához mérten végigpoénkodják az egészet. Némi (el)hallgatás után a Marsról hazafelé űrhajó legénysége is megtudja a hírt társuk megmeneküléséről (a főnökeik nem szeretnék, ha ez túlságosan összezavarná őket), kénytelenek lesznek néhány lapot kitépni az űrhajósok etikai kódexéből. Egy darabig minden jól megy, aztán a NASA igazgatójának szájából elhangzik a bűvös mondat, ha minden jól megy (vagy ha nem jön közbe semmi, már nem emlékszem). Igen, még ezt is felvállalták.
A filmet semmi esetre sem hasonlítanám a Gravitációhoz, de még az Apolló 13-hoz sem. Inkább olyan, mintha egyszerre néznénk A számkivetetettet és a NatGeo valamelyik Marsról szóló műsorát (a tudományos alaposság már a film alapjául szolgáló könyvből sem hiányzott, a forgatókönyvhöz a NASA több tíz oldallal járult hozzá). De ha nagyon gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy a Prometheusból kiveszünk minden rosszat és azt a megmaradt keveset eljátszatjuk Matt Damonnal, akkor valami hasonló eredményhez jutunk. Jó a zene és a vágás, gyönyörűek a képek, sci-fiben még mindig Ridley Scott az egyik legjobb, csak hagyja a fenébe a vallást és a filozófiát. 136 perc alatt egyszer sem néztem az órámra és nem csak azért, nehogy lemaradjak valamelyik budapesti helyszínről. Velünk van még Sean Bean, Michael Peña, Kate Mara, Aksel Hennie, Chiwetel Ejiofor, Sebastian Stan, Donald Glover, valamint rengeteg magyar és kínai statiszta.
Az emberi elme, a kitartás és találékonyság nagyságát ilyen jópofa módon is lehet ünnepelni.
