007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre); rendező: Sam Mendes; szereplők: Daniel Craig, Christoph Waltz, Ralph Fiennes, Monica Bellucci, Léa Seydoux, Ben Whishaw, Naomie Harris; színes, magyarul beszélő, amerikai-angol akcióthriller, 150 perc, 2015, 16
A nemzetbiztonság családi ügy
Egyszer biztos a Bond-sorozatnak is vége szakad. De nem az lesz az oka, hogy elfogyott az eredeti ötlet (azon már rég túl vagyunk), hanem hogy a világ véges, és nem lesz több egzotikus helyszín, ahol forgathatnának.
Eredeti ötlet-hiány ügyben azonban a Spectre-t meg kell védenem. Mármint itt sincs, csupán érződik, hogy ez most koncepció volt. Legalábbis remélem. Mert hát ez mégis csak egy egyszerű, klasszikus, régi vágású krimi. A műfajtól mindössze annyit illik elvárni, hogy a jó ember a végén lelője a rosszat. És ez itt is kábé megvalósul.
Persze a Bond univerzumban vannak íratlan szabályok, melyeknek meg kell felelni. Legyen legalább két jó nő, egy szociopata főgonosz (ez esetben Christoph Waltz, akinek a gúnyos grimaszában mindig ott a zseni, bár le kell szögezni most nincs igazán nagy játszótere vagy majd később idézhető sora), a már említett változatos helyszín-parádé, jó kocsik és izgi kütyük. A Spectre-ben mind az ötöt kipipálhatjuk.
Ettől persze még nem lesz feltétlenül pörgős, csavaros, stb. De kezdjük az elején.
Az L alakú takaró, meg, hogy egy film Párizsban játszódó jeleneteiben minden ablakból látszik az Eiffel-torony, épp olyan vicc kategóriájú klisé, mint amikor egy filmes üldözés helyszíne egy karnevál. Igen, épp egy ilyen jelenettel indít a legfrissebb Bond. Mentségére szolgáljon elég grandiózus, és a helyzeten csak javít egy izgi helikopteres-verekedős képsorral. Sőt, tulajdonképpen egész sok – még a józanész határain belül mozgó – lendületes akció-jelenetet vonultat fel a film. Pipa.
De visszatérve a cselekményre. Kifejezetten letisztultnak mondható – az már persze vita tárgyát képezheti, hogy a könnyen követhető történet nyújtja a tökéletes, a gondolkodás veszélyétől megmentő szórakozást a néző számára, vagy épp hogy a bosszantóan egyszerű sztori megmérgezi a „bondság” iránti esetleges rajongást. Vajon a nők játszi könnyedséggel való ágyba csábítása nevetségesen ósdi, netán elvárható bondi fordulat, vagy pusztán a rendező nézőkre kikacsintása? Őszintén mondhatom, hogy nem tudom.
A Daniel Craig fémjelezte Bond-filmek sajátja, hogy súlyosan privatizálja hősünk a történetet. Amíg a Casino Royalban elnéztük az alkotóknak a nagyon hangsúlyos személyes vonalat – hiszen valójában ott született meg a mára kultikussá lett figura – a negyedik Craig filmben már nem tudunk felhőtlenül örülni egy újabb múltból felbukkanó alaknak, aki jelentősen formálja az aktuális film történéseit. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatos visszautalgatás problémássá teszi a megtekintést azoknak, akik nem látták a Spectre-t megelőző három filmet. Ha mást nem, a Skyfallt mindenképpen érdemes bepótolni gyorsan. És nem csak azért, mert bizonyos történetrészek ezzel lesznek maradéktalanul értelmezhetők, hanem azért is, mert karakter fronton itt történtek a legfontosabb változások. Elég csak M „cseréjére” gondolni, vagy arra a megbocsáthatatlan karaktergyilkosságra, amelyet Moneypennyvel követtek el az írók. (Aki csak a Craig előtti Bond mozikat látta, pontosan tudja, hogy a titkárnő az egyetlen hölgy, akit a 007-es nem tüntet ki figyelmével. Moneypenny a klasszikus, írógépen pötyögő helyeske, aki rajong Bondért, de sosem kaphatná meg. Nem egy amazon, aki maga mond nemet főnökére, ahogy azt a Naomie Harris által megformált új generációs Moneypenny teszi.)
Ahogy már szó volt róla, a leegyszerűsített cselekmény teret enged, hogy nyugodtan nézelődjünk (mondjuk a két és fél óra kicsit erős csak nézelődésre). Megvizsgálhatjuk, milyen ügyesen verekszik Bond havas tájon, vonaton, a levegőben; milyen rutinosan vetkőztet barna lányt és szőke lányt; és hogy milyen elképesztően feszül rajta az öltönye. Én nem szeretem a bő szabású nadrágokat, de élek a gyanúperrel, hogy többször leállt a forgatás: „Ennyi! Már megint szétrepedt!” Hozzáteszem a film szép látványának része a jelmez is. Egymást követik a szebbnél szebb öltönyök és estélyik (persze ne rontsuk el az illúziót azzal, hogy azt mérlegeljük, hova teheti válogatott és jelentős mennyiségű ruháját Bond, akinél bőröndöt még sosem láttunk, és hogy kerül hajsütővas a női főszereplőhöz, aki két jelent között a legnagyobb üldözések árnyékában frizurákat módosítgat). Az összképen talán csak Ralph Fiennes nadrágtartója és állandó kék ingje ront, ami szinte rajzfilmfigurává silányítja a karaktert, amúgy Daniel Craig magasított cipője is olykor tisztán kivehető, ezzel is jelezve anno nem állt első helyen a tornasorban.
Sam Mendes egészen a nagyon kövér csekk átvételéig vonakodott, hogy újra beleüljön abba a székbe, ami a határidő miatt, igen hamar tüzes trónná változik az ember hátsója alatt. Mivel profi, megoldotta a házi feladatot, de érezhetően ez a kihívás, már nem pumpált annyi vért a szívkamrájába. Ha a Craig-érát vesszük, akkor a Spcetre-t inkább a Casino Royale mellé tennénk minőségben, igaz A Quantum csendjét nehéz alulmúlni, a Skyfall meg marad A sötét lovag a Bondok történelmében. De akkor is, még mindig jó nézni, hogy dolgozik a 007-es!
