A kórus (Boychoir), rendező: François Girard, szereplők: Dustin Hoffman, Kathy Bates, Debra Winger, Kevin McHale, amerikai dráma, 103 perc, 2014. (12)
A tehetséggondozás viszontagságai
A kanadai rendező Peter Gabriel Secret World koncertfilmjével 1996-ban Grammy-díjat nyert. Rendezett már Wagnert, Sztravinszkijt, Cocteau-t, Brechtet, Kafkát, valamint a Cirque du Soleil Zed és Zarkana című előadásait is. A vörös hegedűt, melynek rendezője és társírója is egyben, 2000-ben a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Golden Globe-díjra jelölték, a filmzenét pedig Oscarral jutalmazták. A Nemzeti Fiúkórus Akadémia falain belül játszódó filmjében elhangzó énekek hallgatása közben mindannyian meghatódunk – a rendező célja is ez volt, talán nem is több -, de az ifjú Garrett Wareing alakítása mellett semmiképpen nem lehet elmenni szó nélkül.
A 11 éves, lázadó természetű Stet (Garret Wareing) istenáldotta tehetség, de hiába a gyönyörű hang, alkoholista anyja mellett nem sok jóra számíthat az életben. Tanára (Debra Winger) nem hagyja elkallódni az öntörvényű fiút és beajánlja a Nemzeti Fiúkórus vezető karnagyának, Carvelle-nek (Dustin Hoffman), ám a találkozás balul sül el. Mikor Stet anyja váratlanul meghal, előkerül az apa (Josh Lucas), akinek jó sok pénze, ugyanakkor saját élete és családja van. Ekkor ismét felmerül a Nemzeti Fiúkórus, mint lehetőség, ami az apának is jól jönne, mivel nem igazán szeretné hazavinni egyéjszakás kalandjának eredményét. Stet egy teljesen új környezetbe kerül, ahol nehéz természete – és mert egyáltalán nem tud kottát olvasni – egyáltalán nem kedvez a tanulmányi előmenetelnek. Mint minden iskolában, itt is lesznek barátok és ellenségek, a diákok és a tanárok sem egyformán viszonyulnak Stethez, akinek a tehetsége viszont megkérdőjelezhetetlen. Mikor a fiú végre összeszedi magát, a kórus addigi legjobbja, Devon (a színész szülőkkel bíró Joe West kísértetiesen emlékeztet Philip Seymour Hoffmanra) mindent elkövet annak érdekében, hogy kirúgassa az iskolából. De nem csak a diákok között megy a boksz, a Carvelle árnyékában élő Drake (Eddie Izzard) is nagyon szeretné már, ha az idős mester visszavonulna.
Az eltékozolt tehetség kérdésén túl a filmben olyan, máshol már sokszor látott dolgok köszönnek vissza, mint a gyerek-szülő, vagy a tanár-diák viszony. Talán az sem lep meg senkit, hogy az egymással rivalizáló gyerekek és felnőttek módszerei között nincs nagy különbség. Aztán itt van még nekünk a vezetői poszt leendő várományosa, akinek bár elismerik a képességeit és tehetségét, de addig nem tud igazán kibontakozni, amíg a másik le nem köszön. Magában a tanár-diák viszonyban sincs sok új, a tanár saját fiatalkori énjét véli felfedezni a diákban és nem szeretné, ha elkövetné ugyanazokat a hibákat, pl. hogy saját tehetségében nem bízva tanár lesz a sikeres előadóművész helyett.
A környezet sem ismeretlen. Egy fiúkórusban néhány éved van arra, hogy legyél valaki, aztán a mutálással vége is a dolognak, vagyis még kiélezettebb a verseny, még jobban oda kell tennie mindenkinek magát. Még a profi sportolóknak, a balett táncosoknak és a modelleknek is több adatott.
A sokadik ilyen filmeket látva az ember már kevésbé lepődik meg azon, hogy ezek a gyerekek mennyire céltudatosak és határozottak, vagy hogyan élik meg a sikert és a kudarcot. Az idő rövidsége miatt a tehetségek felkutatása és gondozása a tanárokra és az iskolára ró nagy terhet, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy kivel és mivel állnak ki a nagyközönség elé. Ez a feszültség egész végig láttatva van és érezni lehet a filmben (ezért is van szükség a Kathy Bates által megformált igazgató higgadtságára és határozottsága). Nem feltétlenül tett jót a filmnek, hogy a szintén hasonló elképzelés mentén működő Whiplash-sel egyszerre mutatkozott be a rangos fesztiválokon 2014-ben. A már-már minimalista alkotással szemben François Girard rendező a meghatottság faktorra gyúrt rá, amikor az egész összeáll, és a dobok helyett a fiúkórus szólal meg, az maga a csoda. Ez a csoda a különböző konfliktusok között rendszeresen felbukkan, érzékeltetve – és emlékeztetve mindenkit – azt, hogy tulajdonképpen mire is megy ki a játék.
A zongorázás helyett a színészetet választó Dustin Hoffman ismét nagyot alakít, de a J.K. Simmons által megformált karakterhez képest inkább egy jóságos nagyapóra hasonlít. Garret Wareing viszont minden elismerést megérdemel. Ha már a céltudatosságnál és határozottságnál tartunk, a srác a saját korosztályában elnyerte az év modellje címet, emellett fest és szobrászkodik. 11 évesen Los Angelesbe költözött, hogy színészkedhessen, A kórus forgatása előtt három helyen eltört a karja, így állt kamera elé. Még az idén láthatjuk őt A függetlenség napja folytatásában is. A legelső dolog, ami a film megnézése után eszembe jutott, hogy a profizmusban nincs helye az irigységnek, a profi nem irigy senkire, mert tudja, ő a legjobb. A már említett meghatottság faktor és a kevesebb kegyetlenkedés miatt A kórus a hasonló filmeknél jóval „családbarátabb”.
