A pince (Im Keller), rendező: Ulrich Seidl, színes, feliratos, osztrák dokumentumfilm, 81 perc, 2014. 18 éven felülieknek!
Furcsa világban élünk, és ez kitermeli a furcsa embereket. Persze nagy kérdés, hogy mi is a furcsa, honnan kezdődik az pontosan. A jungi pszichológiában a pince a tudatalatti és az ösztönök szintjét jelképezi, és nyelvünkben is kifejeződik, hogy a földalatti dolgok nem jók: a titkainkat eltemetjük, hogy ne derüljön rájuk fény – a pincében sincs sok természetes fény, sötét és ijesztő terület az. Jól tudják ezt a thriller- és horrorfilmek készítői is, az áldozatok megkínzásához közkedvelt és bevált helyszín a pince. Néha a bűnügyi hírekbe szintén bekerül egy-egy pince – erről az osztrákok sokat tudnának mesélni. Nem meglepő hát, hogy tőlük érkezik ez a dokumentumfilm, amely azt járja körül, hogy mi is zajlik derék osztrák állampolgárok földalatti helyiségében.
A pincében persze nemcsak bűnös dolgokat lehet művelni, a külvilágtól elzárt helyen önmagunk lehetünk: itt kiélhetjük minden vágyunkat, amely mások szemében esetleg érthetetlen, bizarr vagy éppen „nem normális” lenne. Kívülről minden rendezett és tiszta, ahogy a világ elvárja, de a pincében megszűnnek a társadalmi normák.
Tisztes férfiakat és nőket ismerünk meg, akik ugyanolyanok, mint a házaik: kívülről semmi különös, teljesen átlagos, többnyire ötven feletti felnőttek, de amikor beengednek minket a pincékbe, meghökkenünk. Fegyverek, trófeák, szex, nácizmus, babák, vonatok, operaáriák, van itt minden. Azért az is kiderül, hogy a legtöbben szörnyen magányos emberek, még ha társas kapcsolatban is élnek. A legdöbbenetesebb epizódhoz nem is kell szöveges információ, a szereplő nem meséli el a történetét, de mégis sejtjük, milyen személyes tragédia gyötörhette meg a lelkét annyira, hogy szívszorító legyen nézni, amit a pincéjében művel. (Bár ennél a jelenetnél derült ki később, hogy Seidl kicsit átrendezte a valóságot, hogy beilleszkedjen a koncepcióba.)
Több szereplő csak vágóképként villan fel, történeteiket nem ismerjük meg – ezzel talán azt akarták a készítők jelezni, hogy van még anyag, de igazából feleslegesek és mesterkéltek ezek a jelenetek. Az meg külön sajnálatos, hogy a fiatalok egyáltalán nem szólalnak meg, csak másodpercekre tűnnek fel. Cserébe viszont megtudhatjuk, melyik nászajándéknak örült a legjobban a tisztes osztrák polgár az esküvőjén, és a film után egy játékboltban is máshogyan fogunk a habszivacsütőkre tekinteni. Az egyik epizódnál már-már berzenkednék, hogy nem is a pincében játszódik, amikor a szereplők lekísérnek minket oda, és onnantól indulnak be igazán. A néző sokszor nevet a látottakon, kineveti az arcukat és nevüket is vállaló megszólalókat, de igazából kínos és gyomorszorító nézni az önkéntes vallomásokat – erre rá is játszik a film, mert hosszasan mutatja az alanyait, amint némán és esetlenül a kamerába merednek. Ők is emberek, társaink, ismerőseink, szomszédaink, esetleg éppen mi magunk, akik a moziban bámuljuk a vásznat. Fel is merült bennem a kérdés, nem lesz-e ebből bajuk, hátrányuk a szereplőknek: a legtöbb őszinte kitárulkozás egy-egy munkahelyen, a szomszédok között, de akár még a családban is konfliktusokat okozhat, hiszen ezek a dolgok pontosan azért zajlanak a pincékben, mert nem akarják, hogy mások megtudják. (Később utánanéztem, az egyik szereplőnek lett gondja a film miatt, hatósági eljárás indult ellene, és mivel az aminózus jelenetben többen is osztrák néppárti képviselők voltak, le kellett mondaniuk.)
De a film végén azért ne higgyük, hogy az osztrák határnál megáll a pincejelenség: ha a bevándorlókérdést megvitató őszes halántékú osztrákok csak abban különböznek magyar társaiktól, hogy jobban öltözöttek, mert a mondatok ugyanazok, akkor simán lehetnek olyan magyar pincék, ahol hasonló dolgok folynak.
Az utolsó képsorok kommentár nélkül felteszik a kérdést: hol a határa a magánügynek, a kiélt vágyaknak, és honnantól büntetőjogi kategória az, ami a pincében zajlik.
