A dzsungel könyve – kritika

A dzsungel könyve (The Jungle Book), rendező: Jon Favreau, szereplők: Neel Sethi, Ben Kingsley, Scarlett Johansson, Idris Elba, Bill Murray, amerikai családi kalandfilm, 105 perc, 2016. (6)

Leporolva

Demóna és Hamupipőke után újabb klasszikus mesét vitt vászonra a Disney élő szereplőkkel, igaz, ez most csak egyre korlátozódik, a dzsungel összes többi teremtényét számítógépes szakemberek hada hozta létre.  A dzsungel könyve rajongó Jon Favreau A Vasember és A séf után kicsit más vizekre evezett, de Sir Kán és Bagira harcát még Tony Stark is megirigyelné.

A dzsungel könyve olyan, mint a vitaminokkal és ásványi anyagokkal telepakolt, azonnal oldódó kakaópor, benne van minden, amire a fejlődésben lévő szervezetnek szüksége lehet. Emberek, állatok, móka, kacagás, izgalom, kaland és természetesen az elmaradhatatlan morális tanulság.
Számtalan feldolgozást megélt, amiből valószínűsíthetően az következik, hogy bár szinte mindenki ismeri a történetet, az eredeti művet annál kevesebben olvasták.
Jelen film esetében az előzményeket utalások formájában ismerhetjük meg, a cselekmény ott kezdődik, ahol Sir Kán válaszút elé állítja a farkasokat, ha rövid úton nem szabadulnak meg Mauglitól, akkor megtizedeli a falkát. Bagira az emberek lakta vidék felé tereli a fiút, aki útközben megismerkedik Baluval, Kával és Lajcsival. Sir Kán azonban nem elégszik meg ennyivel, ő magának akarta az embergyereket, hogy egy kicsit eljátszadozzon vele, mielőtt jóízűen elfogyasztja, csak rosszul kommunikálta a dolgot a farkasok felé. Mivel azok nem adták ki Mauglit, megöli Akelát, ezzel állítva csapdát a fiúnak, akit apja halálhíre hazatérésre ösztönöz. A cukiságfaktorból alaposan visszavettek, igazi rejtély, hogyan mehetett keresztül a filmötlet a Disney döntéshozatali mechanizmusán, de valahogy mégis csak megnyíltak azok a bizonyos pénzcsapok.
Maugli szemén keresztül nézve az állatok eleve nagyobbak a kelleténél, dalra is csak egyszer fakadnak, kapunk helyette viszont élethű karmokat és tépőfogakat. És ha már Maugli szemét szóba hoztam, a kissrácot 2000 jelentkező közül választották ki és tényleg nagyon aranyos, meg minden, csak nagyjából folyamatosan rácsodálkozik az őt körülvevő világra és nem mindig tudni, hogy ez most a dzsungelnek szól vagy annak, hogy egyedül kell ott állnia egy stúdió kellős közepén. Gyakran vannak olyan pillanatok, amikor a szeme fehérje tölti ki a mozivászon nagy részét. És éppen az előbb említett karmok és tépőfogak lesznek azok, amik miatt elég nehéz behatárolni a célközönséget. Maradjunk annyiban, hogy a megtekintéséhez elég erős idegzetű nyolcévesnek kell lenni, mert bizony ezek a vérengző fenevadak elég sokszor egymásnak esnek.

A 105 perc már önmagában egy jó szűrő. A Disney az utóbbi időben előszeretettel veszi elő klasszikusait, hogy legalább egy hús-vér szereplővel újra vászonra vigye azokat. Sokszor láttuk már, milyen is az, amikor egy igazi rajongó kap lehetőséget a filmes adaptációra. Az eredmény vagy katasztrofális, vagy elismerésre méltó, középút nem nagyon van. Jon Favreau kihozta a történetből azt, amit lehetett, ráismerünk gyerekkorunk egyik kedvenc meséjére, az egyetlen élő szereplő köré pedig olyan virtuális világot sikerült megteremteni, hogy minden falevél és szőrszál megszólal. Amennyire megmaradt bennem a történet, nagyjából így képzeltem el, hogyan mutatna ez ma a filmvásznon egy élő Mauglival, számítógépes animációval megtámogatva, a kor szellemének megfelelően átírva.

Hozzászólások

hozzászólás