Szenilla nyomában – kritika

Szenilla nyomában (Finding Dory), rendező: Andrew Stanton, szereplők: Ellen DeGeneres, Albert Brooks, Hayden Rolence, Idris Elba, amerikai családi animációs film, 104 perc, 2015. (6)

Egyáltalán nem felejtős

Szenillának akad egy kis problémája a rövidtávú memóriájával, így elsőre talán lehetetlennek tűnő vállalkozás részéről szüleinek megtalálása. Szerencsére itt van nekünk Pizsi és Némó, akiknek éppen a lehetetlennek tűnő vállalkozások a specialitása.

Jó eséllyel kevesen jöttek ki annak idején úgy a moziból, hogy jaj, vajon hogyan folytatódik (folytatódna) a történet. Az elmúlt években nem lehetett hallani felháborodott rajongók aláírásgyűjtő akciójáról sem. Ha volt is valakinek ilyen vágya, szép csendben lemondott róla, hiszen a Pixar azóta is szállítja a jobbnál-jobb animációkat. Közben pedig eltelt 13 év.
De most itt van nekünk Szenilla, aki valójában Dory. A kis halnak a rövidtávú memóriájával vannak gondok, innen a találó hazai névadás. A rövidtávú memória kifejezés elmagyarázásával a kedves szülőknek nem kell fáradnia, viszonylag hamar kiderül, mit is jelent ez a valóságban (nyugodjunk meg, néhány szülő ettől függetlenül meg fogja tenni, mert néhány szülő már csak ilyen). Szenilla elsodródik az áramlattal és kétségbeesve próbálja megtalálni szüleit, miközben évek telnek el, így botlik bele Némóba és Pizsibe.
Mivel a Némó nyomában cselekménye után járunk, ezek ketten már egyszer átszelték az óceánt, és amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy megint át kell, nem elítélhető módon Pizsi kevésbé lelkes. De azért átszeli. A cselekmény túlnyomó része egy látogatóközpontként is funkcionáló tengerbiológiai laboratóriumban játszódik, ahol minden a vízi élőlényekről szól és ahonnan Szenilla is elszármazott. A három hal a szülőket keresve – egyszerre – vicces és hajmeresztő kalandokba keveredik, miközben régi és új barátokra lel. Mint tudjuk, Némo egyik uszonya nem fejlődött ki rendesen, mire ide eljutunk, már azt is tudjuk, hogy Szenillának a rövidtávú memóriájával van baja, és ha ez nem lenne elég, csatlakozik hozzájuk egy hétkarú polip, egy vaksi cetcápa és egy echolokációs problémákkal küszködő beluga. Pizsi helyében én is ki lennék akadva.
A rajzfilm persze azt is meg akarja mutatni, hogy a Némó nyomában óta (de még az Agymanók és a Dínó tesó óta is) mennyit fejlődött a számítógépes animáció. Annak idején nem véletlenül esett a választás a vízre, amit ma már minden nehézség nélkül lemodelleznek, de minden bőr, szőr, pikkely és toll is a helyén van. Tényleg ott tartunk, hogy szándékosan kell karikatúraszerű karakterekben gondolkodni a rajzolóknak, különben azt hinnénk, valódi természetfilmet látunk. Erre kitűnő példa a felvezető kis rajzfilm, ami elképesztően valósághű egészen addig, amíg csak felnőtt állatokat látunk a vásznon. Én totál bevettem. Tény, a meséknek már évszázadokkal ezelőtt is volt tanulsága, a közönség egyre többet vár el a cselekménytől, a mondanivalótól is, a cukiságfaktor csak ideig-óráig működik. A fogyatékkal élő társaság megmutatja, valójában mire képes, egy kicsit olyan, mintha az Esőember, az Életrevalók, vagy akár Az 50 első randi családi animációs változatát néznénk.

A Szenilla nyomában nem versenyezhet elődje eredetiségével, inkább annak egy mai igényeket kielégítő, upgradelt változatát kapjuk. Kautzky Armand pedig valami olyat tesz, amitől – legalábbis kategóriájában – hosszú időre meghatározó szinkronélményben lesz részünk.

Hozzászólások

hozzászólás