A zátony (The Shallows), rendező: Jaume Collet-Serra, szereplők: Blake Lively, Brett Cullen, színes, amerikai filmdráma. 87 perc, 2016 (16)
Egyedül a szigeten
Nem biztos, hogy jó ötlet három nappal a tengerparti utazás előtt cápás katasztrófa filmet nézni, A zátony kedvcsináló videója (The Beginning) viszont annyira hangulatosra sikeredett, hogy úgy döntöttem, ezzel a filmmel hangolódom rá a nyaralásra idén. Jaume Collet-Serra alkotása nem ijesztett rám annyira, hogy kedvemet szegje a nyílt vízi úszkálástól, gyengeségei ellenére viszont mégis kellemes kikapcsolódást nyújthat azoknak, akik a digitálisan széteditált filmek korszakában nem sajnálnak szűk másfél órát egy jóval klasszikusabb műre sem.
Nem csak azért merész dolog 2016-ban vérengző cápás filmet csinálni, mert Spielberg mester már kimaxolta a műfajt, hanem mert a CGI-orgiákon nevelkedett közönség, ha izgalmakra vágyik, manapság már minimum földöntúli képességekkel rendelkező lényeket és/vagy porig rombolt világvárosokat szeretne látni. Nekem mondjuk kifejezetten szimpatikus, hogy a thrillerjeivel ismertté vált spanyol rendező egy ennyire old school témát vesz elő akkor, amikor a néző már csak kapkodja a fejét a különböző képregény-és fantasy feldolgozásai között. Collet-Serra mindent egy lapra tesz fel, nem elég ugyanis, hogy filmje a klasszikus rém motívummal operál, de ráadásul az egész egyetlen nő küzdelméről szól, aki egy gyilkos cápa miatt a tenger közepén ragad egy aprócska sziklán. A zátonyban szertefoszlanak azok a romantikus elképzelések, hogy a végtelen tenger egyenlő a szabadsággal, hősünk ugyanis – bár éppen azért szökött el otthonról, hogy rendbe szedje gondolatait – valószínűleg maga sem gondolta volna, hogy éppen e paradicsomi tájban fogja élete legborzongatóbb klausztrofób élményét átélni.
Így indul tehát a film: Nancy, az orvosi egyetemet otthagyva, elutazik, hogy megtalálja azt a titkos strandot, amit elhunyt édesanyja akkor fedezett fel, amikor várandós volt vele. Az út azonban hamar rémálommá válik, amikor a lányt megharapja a cápa, aki elől nem tud időben a partra menekülni. A zátony tehát arra a – korábbról jól ismert – alapszituációra épít, amikor a sérült főhős extra szívás körülmények között próbál meg túlélni.
A Gravitáció és A visszatérő óta tudjuk, hogy ebben bőven van lehetőség, Collet-Serra azonban természetesen nem akar ilyen nagyot markolni, filmje ezért leginkább a 127 órát idézi. Míg azonban utóbbi vállaltan egy könnyfakasztó, nosztalgikus életrajzi történetet bont ki a helyzetből, A zátony nem tudja eldönteni, hogy horror, vagy dráma akar-e lenni. Ennél fogva akkor, amikor végre igazán felpörögnek az események, kapunk pár perc filozofálgatást arról, hogy jól döntött-e Nancy, amikor ott hagyta az egyetemet, ez pedig nagyon nem illik az amúgy feszültséggel teli cselekményszálba. Kifejezetten szórakoztató ugyanakkor, hogy a rendező az indokoltnál kicsivel többet időz a lány szenvedéseiben társként osztozkodó sirály történetén, a madaras epizódok – némi Walt Disney-s utóérzéssel – képesek két izgalmas jelenet között is szórakoztatva fenntartani a néző figyelmét.
A felvételek – ez azért ma már mondjuk természetes – lélegzetelállítóak, igaz, ha már olyan lazák voltak az alkotók, hogy egy fiatal lányt állítottak a film középpontjába, azt is nyugodtan bevállalhatták volna, hogy egyszer sem közelítenek rá Blake Lively idomaira. A gyönyörű táj mellett így mindenki megcsodálhatja azt is, ahogy a főszereplő lehetetlenül mesterkélt mozdulattal szabadul meg a farmerjától a strandon, az ilyen jelenetek pedig amellett, hogy erősítik azokat a nézeteket, miszerint Hollywood dekorációs elemként kezeli a színésznőit, meglehetősen röhejesek is.
A zátony tehát se nem több, se nem kevesebb, mint aminek látszik: egy hangulatos nyári film, ami azért az óriási cápafogakkal sem mozdít ki senkit a nyugalmából. A kérdés csak az, hogy az alkotók is ilyennek szánták-e. Valószínűleg nem.
