Érkezés (Arrival); rendező: Denis Villeneuve; főszereplők: Amy Adams, Jeremy Renner, Forest Whitaker, Michael Stuhlbarg, Tzi Ma, Mark O’Brien; amerikai sci-fi; 116 perc; 2016 (12)
Jöttünk, láttunk, beszélgetnénk
Az elmúlt pár év egyik legjobb rendezőjének szupersztárok nélküli sci-fije sokkal inkább aktuálpolitikai témákat feszeget, mintsem csillagközieket, a végeredmény pedig egy sötét, izgalmas és elgondolkodtató alkotás.
Denis Villeneuve már 43 éves volt, amikor öt éve felfigyeltünk rá, konkrétan a Felperzselt föld című filmjére. A közel-keleti temájú, Oscar-jelölt alkotás után pedig valami egészen másba fogott: a Fogságban című 2013-es filmje ezen sorok írója szerint a legjobb pszicho-thriller lett a Hetedik óta, benne a meglepően jó Hugh Jackmannel és a rángatózó szemű Jake Gyllenhaallal. A kanadai rendező ekkortájt kezdett nagyon beindulni – jött még ugyanabban az évben a kevésbé jól sikerült Ellenség (szintén Gyllenhaallal a főszerepben), tavaly a bravúros képekben tobzódó Sicario, most meg itt az Érkezés. Aki azt hiszi, hogy emberünk megpihen, az téved, ugyanis épp hogy lement az utolsó csapó és elkezdődtek az utómunkálatok, Villeneuve máris belekezdett a Szárnyas fejvadász folytatásába, melyet jelenleg épp hazánkban készít.
Az Érkezés merőben más, mint a korábbi inváziós filmek, már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. A hangsúly ezúttal a kapcsolatfelvételen és a kommunikáción van, az űrhajók sem a megszokott formákat prezentálják, nem beszélve az idegenekről. Az Amy Adams alakította nyelvészprofesszor feladata, hogy a fizikus Jeremy Renner segítségével megpróbáljon szóba elegyedni a földönkívüliekkel, ami nyilván nem egy egyszerű feladat. Főleg úgy, hogy az aktuális világhelyzet is komoly szerepet kap a filmben – természetesen az oroszok és a kínaiak kevésbé viselkednek barátságosan a saját ufójukkal szemben.
A film üzenete természetesen az, hogy nehéz úgy kommunikálni egy messzi galaxisból érkezett fajjal, hogy ha még a saját embertársainkkal sem tudjuk megértetni magunkat. Mindez persze egy kicsit szájbarágósnak tűnik, de Villeneuve többnyire sikerrel kerüli a giccses csapdákat, és ellenpontozásként rendkívül sötét képekkel operál; néha még a fényes nappal játszódó jelenetek során is az az érzésünk, mintha már szinte éjszaka lenne.
A film legnagyobb érdeme pedig az, hogy teljesen új szemszögből mutat be egy csontig lerágott témát, szóval még némi műfajújítás is bekövetkezik, amire a 2010-es években már egyre ritkábban számít az ember. Dennis Villeneuve ismét nagyszerű munkát tett le az asztalra, és úgy tűnik, hogy nála jó kezekben van a Szárnyas fejvadász folytatása.
