Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón (Ich bin dann mal weg), rendező: Julia von Heinz, szereplők: Devid Striesow, Martina Gedeck, Karoline Schuch, Annette Frier, német vígjáték, 92 perc, 2015. (12)
A saját magunkhoz vezető út
Mindenki a maga útját járja, de időnként előfordul, hogy másokét is érdekesnek találjuk. Pl. ha megnézzük ezt a filmet.
A kissé elhízott, erős dohányos színész, komikus Hans Peter (Hape) Kerkerling egy előadás után szó szerint padlót fog, amire orvosa azt tanácsolja neki – de csak miután eltávolította az epéjét -, tartson három hónap szünetet. Az édes semmittevés helyett hősünk inkább fogja magát és az őt felnevelő, mélyen vallásos nagymama emléke előtt tisztelegve – és mert tényleg nincs jobb dolga – belevág az El Caminoba.
Az El Caminohoz, ehhez a 650 kilométeres gyalogúthoz Spanyolországban nem feltétlenül kell buzgó katolikusnak lennünk, nincsen szükség fájdalmas és pótolhatatlan veszteségekre, mint ahogyan kapuzárás előtti pánikra sem. Hape kezdetben nem rajong a gyaloglásért, a társaságért és az olcsó szállásokért, de mivel a komikusi véna mégis csak egy vidám alaptermészetű embert rejt, a humor és a naplóírás segítségével felülkerekedik a problémákon, miközben igaz barátokra is szert tesz.
A 2001-ben történtekből 2006-ban született meg a könyv, ami 100 hétig vezette a bestseller listát, 3 millió példányban kelt el és több nyelvre is lefordították. A filmre újabb 9 évet kellett várni, a németek a moziban is szerették, a Hapet alakító Devid Striesowot (Pénzhamisítók, Három, A Bukás – Hitler utolsó napjai) pedig a legjobb színésznek választották. Az út valóban gyönyörű tájakon vezet keresztül, miközben Hape minden este holtfáradtan zuhan ágyba, vagy ami éppen van, de előtte még megereszt egy-egy frappáns naplóbejegyzést, lehetőleg a nap tanulságával egyetemben. Az utat hol egyedül, hol másokkal együtt járja és tudjuk, hogy az elmélkedés önmagunkban általában máshova vezet, mintha másokkal osztjuk meg gondolatainkat és ők viszont velünk. Mindenki más indíttatásból vág neki és mást vár tőle, vannak, akik Istent akarják megtalálni és vannak, akik egyszerűen csak saját magukat. Gyakran magunknak sem valljuk be, de igenis kíváncsiak vagyunk arra, mások miként és hogyan feszegetik a határaikat, hogyan élnek meg bizonyos helyzeteket és ezekből milyen tanulságokat vonnak le, már ha van egyáltalán tanulság. Az általános vélekedés – mely szerint a németeknek egyáltalán nincs humorérzékük – ellenére a német vígjátékok általában egész szépen teljesítenek az országhatáron kívül is.
Filmünk főszereplője ráadásul egy komikus, akikről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden oké, míg más vélekedések szerint éppen a boldogtalanságot, a bosszúságot és egyéb, negatív sz…rságokat adja ki így magából az ember. Az igazság valahol félúton lehet. Nem vagyunk egyformák, így a problémáink és a megoldások sem lehetnek azok, de emberből vagyunk és létezik egyfajta univerzalitás, amiből mindenki kapacitálhat. És amit a film sem győz elégszer hangsúlyozni, az El Camino csak egy lehetőség a számtalan közül. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy hatalmas kedvet kaptam hozzá, de ki tudja. Bármi megtörténhet.
