Páncélba zárt szellem


 

Páncélba zárt szellem (Ghost in the shell), rendező: Rupert Sanders, szereplők: Scarlett Johansson, Pilou Asbaek, Takeshi Kitano, Michael Pitt, Juliette Binoche, amerikai akció, dráma, sci-fi, 107 perc, 2017 (16)

A feleslegesség létfilozófiája

Ilyen címmel is lehetne írni egy tanulmányt azokról az „amerikanizált” kultuszfilmekről, amik mindig valami apró csavarral próbálják meg elhitetni velünk, hogy ez csak egy tisztelgés a klasszikus előtt, mégis ez a csavar kiveszi az eredeti lelkét: a Páncélba zárt szellem esetében is ez történt. 

Nem kifejezetten rossz, az elvárásokat teljesíti, de nem árulok el nagy titkot azzal – mivel már a trailerben is lelőtték-, hogy éppen a háttérsztori az, aminek hiányoznia kellett volna az egészből, mégis az egész film erre fektette a legnagyobb hangsúlyt.

A történet szerint a nagyon távoli jövőben a 9-es részleg rendőrei a kiberbűnözést hivatott megfékezni, mivel az agyi implantátumok miatt elszaporodtak az emberek ellen elkövetett hackertámadások. Az Őrnagy, aki egy emberi aggyal ellátott robottestű nő a hacker után ered, és az üldözés során lassan rájön, hogy családja volt és emberi élete, amit a rendszer elvett tőle és múltja után ered.

Maga a történet alapjaiban rombolja szét a filozófiai felvetést, mindent, amit a Ghost in the Shell képvisel. A rendező, Rupert Sanders (Hófehér és a Vadász?!) kemény fába vágta a fejszéjét, mikor az 1995-ös kultikussá vált animéhez nyúlt, melyből nem véletlenül született azóta három évados sorozat, illetve egy szintén tökéletes, sokkal mélyebb filozófiai kérdéseket feszegető, Sartre-tól és Descartes-tól idézgető második rész, az Ártatlanság (amiből karaktereket ez a film is vett át). A lételméleti kérdés lényegében onnan indul ki, hogy egy szimpla biomechanikus gép, mely hús- és gépszöveteket tartalmaz, az agya is kibernetikus, hogyan kezd lassan öntudatra ébredni és mitől lesz ő különb, mint egy futószalagon legyártott gumiabroncs, ami csak egy cél szolgálatára teremtetett meg egész életében. Nagyon fontos és ma is aktuális kérdéseket feszeget, az individuum szerepét az emberi életben, a gép és ember határmezsgyéjét filozófiai elméletekkel igyekszik megfejteni, így ez az anime mindig is több volt, mint egy szimpla sci-fi. Ez ebből a filmből az emberi agy alapsztorival teljesen eltűnik. Azzal, hogy megszemélyesítették az Őrnagyot, örökre bezárták abba a bizonyos páncélba.

A látványra nem lehet panasz, kellően futurisztikus és Neo-Tokyós, de az animében látott posztapokaliptikus trash-technoticizmus eltűnt, nincs az a neo-noir hangulat a füstös utcákkal, ahol már látszik, hogy a túlfejlődött társadalmi éra elkezdett hanyatlani. A modern kori technikák is elavultak és koszosak, ami itt csak helyenként, egy-két razzia esetében mutatkozik meg. A film természetesen az elfogadhatóbb hangulat miatt túlszínezte a képeket és talán azok a jelenetek őrizték meg ennek a látványnak a „tisztaságát”, amiket képkockáról képkockára átvett az animéből (ebből elég sok van).

A színészek kifejezetten jók, pusztán annyi, hogy kb. semennyi teret nem kaptak, pedig többet érdemeltek volna. Scarlett Johansson tökéletes robot, ezt már többször is bizonyította (A nő, A felszín alatt), elfojtott szexuális kisugárzása és steril modora olykor idézte az eredeti Motokót, Pilou Asbaek (Borgen sorozat) kifejezetten hiteles Batou, Takeshi Kitano és Juliette Binoche pedig láthatóan nagyon belemélyedtek karaktereikbe és még több játékidőt érdemeltek volna, de az akciónak köszönhetően ez elmaradt.
Elérkeztünk a film egyik pozitívumához, ugyanis az akciójelenetek nagyon szépen – szintén az eredetit lekopizva – megkomponáltak, látványosan vannak összerakva és egy percig sem érezzük idegennek a dolgot. Scarlett mechanikus mozgásával igyekszik éreztetni velünk azt a tömeget, amit fém teste képvisel és ez legtöbbször sikerül is neki. A másik nagyon eltalált dolog a Clint Mansell által komponált filmzene, ami kellően felidézi bennünk a japán hangulatot és Kenji Kawai eredeti szólamait.

Mindezek ellenére mindig felötlik bennem a gondolat, hogy az ilyen filmek kitalálásakor az amerikai újragondolásoknak mégis ki a célközönsége? Michael Haneke Furcsa játék című klasszikusa, vagy Chan-wook Park Oldboy-a is elszenvedte már ezt a feldolgozást, mégis aki ebben az élményben akarja magát részesíteni, megnézi az eredetit. Miért néznénk meg egy feldolgozást, mikor már elkészült egy jobb változat, a maga nemében kultikussá vált originál alkotás? Sanders elmondása szerint azok számára is élvezhetővé szerette volna tenni a filmet, akik nem látták az eredetit, mégis rengeteg olyan inside fact villan fel benne, amin egyedül a hardcore rajongók szisszennek fel. A mostani blockbuster sci-fikhez képest még így is egy élvezhetőbb és stilisztikailag igazán egyedi alkotás, de egy lebutított és szájbarágós Páncélba zárt szellemet kapunk, kicsit több páncéllal és sokkal kevesebb szellemmel.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Menedék
Következő cikk Ha szereted a magyar szinkront