Frantz


Frantz, rendező: François Ozon, szereplők: Pierre Niney, Paula Beer, Ernst Stötzner, Marie Gruber, francia-német történelmi dráma, 113 perc, 2016. (12)

Rossz időben, rossz helyen

Pierre Niney egy François Ozon filmben, kell ennél több? Első világháború után játszódó kosztümös dráma két férfival, egy nővel és Édouard Manet Az öngyilkos című festményével. A rendezőtől szokatlanul visszafogott, de a jelenléte minden képkockán érezhető.

Bár a film cselekménye közvetlenül utána játszódik, magáról az első világháborúról sem készült (mostanában biztosan nem) olyan sok film. 1919-ben járunk a németországi Quedlingburgban, a 15 millió áldozat között van a fiatal, jóképű és intelligens Frantz (Anton von Lucke) is. Mennyasszonya, Anna (Paula Beer) a szüleit veszítette el, a fiú szüleivel él, akik saját lányukként szeretik. Egy nap Anna a vőlegénye sírjánál egy ismeretlen férfit lát meg, akiről kiderül, hogy Frantz egykori jó barátja. A francia Adriene (Pierre Niney) szívesen látott vendég lesz a Hoffmeister házban, nem így a városban, ahol nem nézik jó szemmel az ellenséget. A fiú sokat mesél a háború előtti barátságukról, a Párizsban közösen eltöltött időről, némileg enyhítve ezzel a hozzátartozók fájdalmát. A sok látogatásnak és beszélgetésnek köszönhetően Adriene és Anna megkedvelik egymást (mindketten beszélik a másik nyelvét), de amikor a férfi elárulja neki ittlétének valódi okát, megváltozik minden.
Maurice Rostand (-1968) művét első ízben korának egyik legnevesebb rendezője (3-szor jelölték Oscar-díjra, végül „be kellett érnie” egy életműdíjjal), a német-amerikai származású Ernst Lubitsch (1892-1947) vitte vászonra 1932-ben Broken Lullaby címmel. François Ozon, – akinek emlékeim szerint ez az első kosztümös drámája – eszközölt néhány változtatást pl. tett bele még egy(-két) csavart és hangsúlyosabbá tette Anna karakterét. Az előzetest látva több olyan visszajelzést kaptam, hogy ez biztosan megint egy melegfilm, de ha valakit – csak és kizárólag – ez tartana vissza, elárulhatom, Adriene és Frantz szereplők kapcsolata teljesen más jellegű.
Akik ismerik a film alapjául szolgáló sztorit vagy két perc után rájönnek, miről is van itt szó, azok sem fognak unatkozni, mert ez az egész nagyon ügyesen van kibontva és kidolgozva. Kevés olyan család van, aki ne vesztett volna el valakit, a területi, anyagi és emberi veszteségek az egész, magát civilizáltnak nevező világot sokkolták. Depresszió, letargia, bűnbakkeresés, vádaskodás, magyarázkodás és a revans gondolata mind jelen vannak a közhangulatban és ugyanígy a filmben is. Adriene akár Frantz helyébe is léphetne, de nem lehet csak úgy pótolni valakit, különösen nem ebben a közegben. A háború utáni traumát feledteti velük az egymás iránti kölcsönös vonzalom, érdeklődés, de ahogy fény derül az igazságra kettejük viszonyában is változás áll be.
Ozon egy visszafogott, sallangoktól és mindenfajta kísérletezéstől mentes, elegáns filmet készített, magához mérten ez hatványozottan igaz. Ha mindenképpen meg kéne említenem valami „őrültséget”, az a színes és fekete-fehér jelenetek váltakozása, melynek logikája kifigyelhető. Ugyanakkor ebben a rendkívüli visszafogottságban is egyértelműen érezhető a jelenléte, hagyománytisztelet ide vagy oda (mind a francia, mint a német vonalon), magán viseli stílusjegyeit.  Pierre Niney nagy kedvencem, ő és Paula Beer nagyszerűen működnek. A fiát háborúba küldő és egy franciát a házába fogadó Doktor Hans Hoffmeister (Ernst Stötzner) egyfajta kollektív lelkiismeretként van jelen.
Két évtizeddel később a franciák és a németek újra egymás vérét ontják és bár az élcelődés továbbra megy a két nemzet között, ma már az egységes Európa közös formálása a cél, így a filmnek az első változat után 85 évvel is aktuális a mondanivalója.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Ti mozitok (21.) – A PINCE
Következő cikk A hét röhögései (191.)