
A szenvtelenség művészete
François Ozon a filozofikus regények legfilozofikusabbikát (Albert Camus: A közöny) dolgozza fel legújabb rendezésében, mely egy bűncselekmény, egy gyilkosság körülményeit és az elkövető személyiségét taglalja. A feldolgozás során sok mindent meghagyott és sok mindenen változtatott, mindezt a saját stílusában elmesélve. Az idegen a cselekménye és főszereplőjének megkedvelhetetlensége ellenére is egy nagyon szép film.
A fiatal férfi egy nap táviratot kap, melyben közlik vele, hogy édesanyja meghalt és el fogják temetni. Főnöke szabadságra engedi, ő pedig elutazik vidékre, ahol édesanyja egy öregek otthonában töltötte utolsó éveit. Mindenki gyászolja az elhunytat, a hozzá legközelebb állók a könnyeikkel küszködnek. A történések nem különösebben viselik meg, dohányzik, kávét iszik és ahogy visszaér, rögtön munkába is áll.
Salamano (Denis Lavant) és kutyája amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban élnek. A sokat bántalmazott eb azonban egy nap megszökik, az idős férfi neki önti ki a lelkét, mivel gyerekkora óta ismeri őt. Meursault nem mutat érzelmeket, egyszerűen azt javasolja a másiknak, menjen el a helyi sintértelepre, hátha ott megtalálja.
A mindössze néhány hetet felölelő cselekményt a közöny uralja. Meursault mindenre úgy reagál, hogy nem tudja, nem érdekli, nincs véleménye róla, nem tartozik rá, miközben minden vele vagy a közvetlen környezetével, környezetében történik. Ugyancsak nincs saját – kimondott – véleménye az élet és a nagyvilág dolgairól, ami teljes érdektelenségre és érzéketlenségre utal. A tárgyalás során ezzel a közömbös magatartással szembesíti őt és az esküdteket az ügyész, miközben az ügyvéd arra építi fel a védelmet, hogy egy ember közönye nem jelent automatikusan gyilkos hajlamokat. Meursault eddig élte az életét, végezte a munkáját, tette a dolgát, volt szerelme, voltak barátai, akik mellette tanúskodnak, ugyanakkor a legtöbb dolog és személy számára mindig is közömbös volt.

A regényhez hasonlóan a látszólag mellékes tényezőkből tudjuk meg, hogy milyen is az az ember, aki a világrend védelmezőjéből, az ügyészből ilyen heves indulatokat vált ki a tárgyalás során. A pappal való vita és a látomásszerű jelenet, melyben Meurseault a nyaktiló felét tart, a bűnhődés folyamatának része, melyben a főhős reflektál az ítéletre.
A regényhez hasonlóan Meursault azért idegen, mert bár első látásra egy régi ismerősünkre emlékeztet, magatartása szokatlan és nehezen megfejthető. Semmi olyat nem csinál, ami megbotránkoztató, sőt, a „nemtevés” az, amitől feszeng a néző, na meg attól, hogy a férfi láthatóan élvezi az életet. Olyankor is, amikor nem kéne, nem illene. A jól megírt dialógusoknak és Benjamin Voisin nagyszerű színészi játékának köszönhetően a főhős egyszerre tűnik illemtudónak, szorgalmasnak és szabálykövetőnek, míg közönye, érzelemmentessége, kurta, semmitmondó válaszai alapján furcsa, antiszociális figurának, kinek jelenléte zavarba ejtő és igen, idegen.
Meursault személye és tette a regény megjelenésekor és a feldolgozások idején is lényegében hasonló jelentéstartalommal bírt és bír, az alapvető értékek a felgyorsult, közösségi médiára épülő világunkban sem változtak meg lényegesen. A gyilkosság bűn, vitatkozni legfeljebb a közönyön, mint kiváltó okon, elítélendő és üldözendő jellemhibán lehet. Ozon a regény mondanivalójával, felosztásával, az egyes részek hangsúlyosságával játszott, a feldolgozás során, a cselekmény helyén és idején ugyanakkor nem változtatott, ráadásul filmjét fekete-fehérben kapjuk meg. A regényhez képest marad bennünk némi hiányérzet, Az idegen ugyanakkor nem csak mímel, de vissza is ad, meg is idéz egy korszakot, benne a Camus-i filozófia alaptéziseivel, még ha a kérdések és válaszok között látszólag önkényesen válogat.


