Emerald City 1. évad -kritika


Emerald City, készítők: Matthew Arnold, Josh Friedman, szereplők: Adria Arjona, Oliver Jackson-Cohen, Vincent D’Onofrio, Ana Ularu, Joely Richardson, amerikai fantasy, dráma és kalandsorozat, 60 perc, 1 évad, 2017. 

A szegény ember Trónok harcája 

Az NBC hatalmas durranásnak szánta a részben Magyarországon forgatott Emerald City-t, ami olyannyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy már az első évad után kaszálták a sorozatot. Az egész történet a közismert Óz mesére épül, csak adtak neki egy hardcore-abb stílust.

Van egy főszereplő csaj, aki nevelőszüleivel éli szürke mindennapjait, mígnem egyik nap, amikor épp felkeresné vérszerinti anyját, egy váratlanul jött forgószél felkapja és elrepíti egy másik valóságba. Ezt az univerzumot úgy kell elképzelni, mintha a Narniából, a Gyűrűk urából, az Egyszer volt hol nem volt sorozatból, illetve a már említett Trónok harcából mixelték volna össze, aminek a fő motívumai az Óz, a nagy varázslóra vannak felhúzva. A hősnőnek egyetlen logikus célja van: hazajutni, bármi áron. A cselekmény értelemszerűen az lesz, hogy kalandokba keveredik miközben barátokat és ellenségeket talál lépten-nyomon. Persze közben találkozik egy wannabe Jake Gyllenhaallal, akivel kicsit egymásba zúgnak, aztán jönnek a boszorkányok, akik stílszerűen árvaházat vagy épp bordélyházat üzemeltetnek, jönnek az óriások is, mert azok is vannak, megismerjük a Vikingekre hajazó népet, meg a főgonoszt és a kisebb gonoszokat, királynőket, uralkodókat, politikai viszályokat, árulókat, egyszóval mindenkit, akik ebben a varázslatos világban élnek. Mivel azonban az egész Óz meséjére van felépítve, így egyértelmű lesz a rengeteg utalás, minthogy a főszereplő ugye maga Dorothy, a Madárijesztő itt egy szalmában meghempergetett keresztre-feszített fickó, az Oroszlán egy gyilkos, a Bádogember meg egy erőteljes stemapunk jelmezben bohóckodó fiatal srác és még rengeteg újragondolt minta.

Azért egy ilyen világban rendben kell lennie a CGI-nek és viszonylag jól megoldották ezt a feladatot, vagy inkább mondhatjuk, hogy ennél tényleg láttunk már sokkal rosszabbat is. Amire azonban koncentráltak, azok a felülnézetből vett nagytotálok, amik a birodalmakat mutatják be és képesek valós monumentális élményre, azonban a részletekben már elvesztek. Rendesen kitalálták a ruhákat, a díszletet, szinte csillog az izzadság a jelmezeken a nyögve akarástól, de tény és való, hogy vannak benne kreatív és emlékezetes megoldások. A gond viszont az, hogy hiteltelenek maradnak, mert képtelenek úgy beleolvadni a környezetbe, hogy ne hassanak idegennek.

A történettel ugyanilyen gondok vannak. Bűzlik a tankönyvszerű sorozatgyártástól az Emerald City, mégpedig azért, mert kiszámítható ritmusban és mennyiségben pakolják tele a kötelező feszültséggel és csavarokkal. A sztori teljesen ki lett találva, minden szálat gondosan építenek, mindenkinek megvan a célja, motivációja és mindenki megkapja a maga történetét az elejétől a végéig és mindig kapunk cliffhangert, néha bevállalós részeket, a gond viszont az marad az első résztől az utolsóig, hogy rettenetesen darabos. Nincs benne könnyedség és elegancia. A történet nem sodor magával, hanem nehézkes léptekkel cammog a megszabott és kiszámítható irányba. Természetesen ennek ellenére képes meglepetést okozni, tényleg vannak benne előre nem látható részek, amik rendesen átgondoltak és izgalomra adnak okot, azonban ez a ritkább.

A szereplőkkel is volt gond és nem a színészi teljesítményükről van szó, ráadásul egy-két ismertebb arcot is sikerült beválogatni, akik igazán karakteresek, de nincs meg az összhang és unalmasak. Adria Arjona, a főszereplő, egy gyönyörű, egzotikus szépségű nő, akit már a True Detective-ben is láthattunk. Vincent D’Onofrio-t nem kell bemutatni, a Full Metal Jacket óta szeretjük és bírtuk a karakterét nemrég a Daredevilben, plusz itt van Joely Richardson, az egyik boszorkány, akit a Kés/Alatt óta bármiben felismerünk. A sorozattal kapcsolatban azt is neheztelték, hogy Tarsem Singh rendező munkája sem segít, akinek olyan filmek köthetők a nevéhez, mint A sejt vagy A zuhanás.

Amúgy van abban fantázia, hogy modernizáljunk egy klasszikus mesét, csavarjunk rajta egyet, használjuk okosan a szimbolikáját, hagyjuk, hogy múzsát játsszon az alapmű és okosan építkezzünk belőle, miközben lehet az egész figurát egy kicsit véresebbre és felnőttesebbre venni. Az Emarld City-nek azonban csak egy középszerű minőséget sikerült ebből kiviteleznie.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Így láttuk először a 40 éves Csillagok háborúját
Következő cikk Kevin Spacey és Gordon Ramsay ízlelgetik az F-betűs szót