Fahrenheit 451, rendezte: François Truffaut, írta: Ray Bradbury, szereplők: Oskar Wener, Julie Christie, Cyril Cusack, angol-francia sci-fi, 108 perc, 1966 (12)
Ray Bradbury 1953-as regényét már több ízben is feldolgozták, ami olyannyira nem veszített aktualitásából, hogy az HBO 2018-ban újra elővette. Ezért is érdemes megemlékezni a François Truffaut által képviselt francia új hullámos éráról, akitől Hollywood kölcsönvett remake gyanánt jó pár remekművet. Tőle történetesen például A menyasszony feketében volt mozit, ami lényegében a Kill Bill eredetije, na és a legkiválóbb Fahrenheit 451 adaptációt szintén ő forgatta le 1966-ban. Érdemes is mélyebb elemzésnek alávetni, részben spoileres, így csak óvatosan!
A regény egyébként akkora sikernek örvend, hogy hazánkban is olvashatjuk akár nyomtatott vagy e-könyv változatban is. A BBC rádiós dráma sorozatot is jelentetett meg belőle, illetve hangosfilm formájában is elérhető. Természetesen a képregénykedvelők ilyen formában is magukévá tehetik a kapitalista társadalom egyik újító szellemiségű történetét.
A ‘66-os film nagyon markánsan és szimbolikusan ragadja meg a cselekményt. A fő téma az emberek manipulációja a kormány propagandája által, mindenki csak a televízióból informálódhat, ezáltal törvényellenes az olvasás, hiszen a tudás rejti magában a legnagyobb veszedelmet. A tűzőrök felelősek a könyvek elégetéséért és a rezisztensek kiiktatásáért, hiszen a társadalom ebben a távolinak ábrázolt jövőben még mindig rejt magában lázadókat, akik szépirodalmat olvasnak. Azonban az egyik tűzőr, Guy Montag (Oskar Werner,osztrák színész, többek közt a Jules és Jimben remekelt még) egyik bevetése során kíváncsisága végett magához vesz egy könyvet, mellyel megnyílik előtte az olvasás által tapasztalt szellemi felüdülés és a társadalom mentális bukásának valóságossága.
“Bárki, aki tollat fogott, előbb-utóbb nyert valamit. Á, Robinson Crusoe. A négerek nem kedvelték Péntek miatt. És Nietzsche. A zsidók nem kedvelték Nietzschét. Itt egy könyv a tüdőrákról. Az összes dohányos pánikba esett, úgyhogy mindenki megnyugvására elégetjük.” – A kapitány
A film több ízben szedi szét a rendszert, egyrészt Guy családi és szociális viszonyain keresztül döbbenünk rá arra, hogy az őt körülvevő emberek/egyedek mennyire naiv áldozatai a képernyőnek – ez amúgy egy csodás reflexió a mai világunkra is, ahol mindenhol bekebelez minket a képernyők világa (lásd erre remek utalás történik az Amerikai istenekben is). Másrészt a megtalált könyvek nem feltétlen filozófiai témájúak a filmben, hanem megjelenik például Robinson Crusoe kalandjai is, ami kizökkenti Guyt a szürke hétköznapok sivárságából, így még egy remek utalással találkozhatunk a posztmodern ember válságára vonatkozóan, ahol nap mint nap ugyanazzal a rutinnal kell szembenéznünk és megőrülnénk olyan kikapcsolódási opciók nélkül, mint mondjuk az olvasás.
“Ez nem élet, hanem időtöltés!” – Guy Montag
A filmet egyébként már próbálták újragondolni Amerikában, mégpedig Christian Bale főszereplésével, az Equilibrium – Gyilkos nyugalom címmel, kicsit high-techesebb köntöst kapott, ahol nem teljesen átvéve a történetet egy harmadik világháború utáni világban járunk, melyben betiltottak mindennemű művészetet, köztük a legfontosabbat, a szépirodalmat is. A film sajnos nem hozta meg a várt sikert, hiszen Truffaut egyedi látásmódja még mindig szemléletesebb maradt ebben a diszkópikus világban.
Egyébként története és létezésének körülményei nagyban hasonlít két “testvéréhez”, az egyik az 1984 George Orwell prezentálásában 1949-ből, ahol az emberi szabadság mint olyan már nem létezik és a nemrégiben a Hulu előadásában nagy sikert aratott sorozat, A szolgálólány meséje, mely Margaret Artwood 1985-ös azonos című regénye alapján készült és aminek sikerét az 1990-es film sem tudta meglovagolni. Ebben a szintén sötét jövőképet festő világban is tilos az olvasás, akárcsak a felsorolt művekben.
Truffaut nagyon kifejező képi világgal dolgozik végig, amiben nagy hangsúlyt kap a színszimbolika. A tűzőrök kinézete a mai tűzoltósághoz hasonlít ugyanolyan tűzoltó bázissal, egyenruhákkal és kocsikkal, mellyel azt feltételezzük, hogy a társadalomban természetes jelenség a könyvégetés, ami egyébként a szólásszabadság egyik legdiktatórikusabb szimbóluma is.
Truffaut, ahogy kortársa, a spanyol szürrealista rendező, Luis Buñuel is imádta a női szépséget és az ezzel való játékot, valamint a fontos női karakterek körüli kételyek vizuális ábrázolását (Buñuel A vágy titokzatos tárgyában – 1977- konkrétan egy karaktert két színésznővel jelenített meg). Montag érdeklődni kezd egy másik nő iránt, aki kiköpött hasonmása feleségének, aki a rendszer manipulációjának köszönhetően férje ellen fordult és feljelenti őt könyvbirtoklásért. A hetvenes évek véres szocialista valóságát idézi ez a kor, csak a noir-os hangulat helyett csili-vili futurisztikus jövőhangulat dominál, ahol mindenki mindenkit feljelent mindenféle érzelmi és erkölcsi számadás nélkül. A főhős itt is egy identitáskeresést él át, ahogy anno Deckard is A szárnyas fejvadászban. Ezekre a karakterekre jellemző beszédes nevük, hiszen míg Deckard neve René Descartes, francia filozófus nevének egyértelmű megmásítása, addig a Guy Montag egy angol-német keverésű szóösszetétel Fickó Hétfő tükörfordításban, ami szintén beszédes: egy átlagos fickó a mindennapokból, akit nagyon kevesen kedvelnek, akárcsak a hétfőket.
“Jobban szeretném, ha lenne egy új tévéfal. Azt mondják, hogyha megvan a második tévéfalad, olyan, mintha A Család körül venne.” – Linda Montag
A film vége egy csodás és egyben szomorú összképet rejt magában a menekülés lehetetlenségéről és a kitörés feleslegességéről. Az emberek egy csoportja tárgyi tulajdon nélkül él az erdőkben, ahol mindenki megtanult egy teljes könyvet elejétől a végéig és egész életében ezzel a könyvvel azonosul, hangosan mondja fel megállás nélkül és más “könyvekkel” beszélget saját tartalmáról. Nyomtatott könyv nélkül nem követnek el bűncselekményt, szellemi tulajdonukat pedig senki nem veheti el tőlük. Megható és egyben szomorú vég, mely leginkább az identitás feláldozását jelképezi egy magasztosabb célért és Montag sem a megmenekülés felszabadító megnyugvását találja ebben, hanem egy kevésbé rossz, de mégis korlátok között mozgó kirekesztést.
Az új Fahrenheit még vizualitásában sem nagyon vetekedhet vele, hiszen a kor 70-es évekbeli retro stílusa keveredik az akkor elképzelt alternatív jövő látképével, ahol repülő motorok, felső sínen sikló villamosok, óriás síkképernyők és a Vissza a jövőbe 2.-ben is megjelenő ruhákat láthatunk. Ez az ábrázolásmód is egy korrajz, egy bájos múltidézés, melynek hatásait a jövőben, azaz a mi saját jelenünkben érezzük és ezt az eszmeiséget egy újabb feldolgozás már nem lesz képes visszaadni.
“Eszembe jutottak a könyvek. Most először értettem meg, hogy minden könyv mögött egy ember rejlik. Egy ember, akinek gondolatai támadtak, aztán hosszú idejébe tellett, amíg papírra vetette őket.”
Tessék olvasni is!
Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek – könyvkritika
A teljesen felesleges remake Michael Shannon-al és Michael B. Jordan-nel.
){kind=link}