Amerikai istenek 1. évad – kritika


Amerikai Istenek (American Gods), író: Neil Gaiman, készítők: Bryan Fuller, Michael Green, szereplők: Ricky Whittle, Ian McShane, Gillian Anderson, Emily Browning, Pablo Schreiber, amerikai fantasy, 60 perc, 1 évad, 2017- 

OMG 

Neil Gaiman regényéből csinálták meg az Amerikai istenek sorozatverzióját, ami elég tömény élményre sikeredett. Már a látványtól úgy érezzük, mintha túlettük volna magunkat, és erre jön még rá a nem könnyen kiismerhető történet. A könyvet olvasóknak könnyebb dolguk van, tudták mire számítsanak ebben az elképesztő adaptációban. Akiknek azonban nem volt dolguk az eredeti művel, azoknak is hatalmas élmény lesz Ian McShane főszereplésével végignézni, ahogy a régi és új Istenek itt kalandozgatnak köztünk a mindennapokban, ebben a modern fantasy-ban.

A sorozat készítői Michael Green (aki a Kings-et csinálta és a Logan társírója), illetve az a Bryan Fuller, akinek a Hannibált is köszönhetjük. Tehát a nagyon elegáns és véres képek nem lesznek senki számára meglepőek. Az Amerikai Istenek alapvető hangulatát nagyon meghatározzák ezek a harsány és súlyos színek, valamint a képek, amik olyanok mint a tömény szirup, amit nagyon lassan csorgatnak végig a vásznon. Borzasztóan aprólékos és beállított minden képkocka, ami amúgy tökéletesen adja vissza a regény hangulatát. Neil Gaiman amúgy végig ott volt a sorozatkészítőkkel és ez csak jót tett az Amerikai Isteneknek. Az első nyolc rész a Starz jóvoltából precízen felépített, nem szemérmeskedik egy percig sem és beránt a világába. A nyers humor, a kemény dráma, a road movies kalandok és az elvont képzelgések nagyon szép egészet alkotnak.

A történet lassan bontakozik ki, sokan panaszkodtak is a tempóra, de szépen, nyugodtan mindenre fény derül a maga módján és végig fenntartja a figyelmet. Meglehetősen kusza, de valójában csak arról van szó, hogy a sorozat nem egyszerű, gondolkodni képtelen emberekként kezeli a nézőit. Nem adja meg rögtön a válaszokat, csupán rávezet azokra és hagyja, hogy a fantáziánk feldolgozza ezt a világot, amibe óvatosan sétáltat bele és együtt szökkenti velünk szárba a megoldásokat, amik talán nem mindig egyértelműek. Az Amerikai Istenek bízik a nézők eszében és meg is dolgoztatja azt.

Kár volna elmesélni, hogy miről szól a sorozat, mert aki nem látta, attól elvennénk az élményt, ugyanis elég jelentős csavarokkal dolgozik. Úgy kezdődik, hogy Shadow Moon (Ricky Whittle) épp mikor szabadul a börtönből, megkapja a hírt, hogy meghalt a felesége. A férfi össze van törve és dühös. Ekkor ismeri meg Mr. Wednesday-t (Ian McShane), aki egy simlis, idős, nagypofájú, gengsztereskedő fickó és munkát ajánlj neki. Mr. Wednesday körbejárja Amerikát az új segédjével, miközben furcsábbnál furcsább embereket keres föl, mintha küldetésen lenne. A néző számára persze egyértelmű lesz – már csak a cím miatt is – hogy azok valójában nem emberek, hanem Istenek, de ez nincs kimondva, mivel az egészet Shadow szemszögéből követjük végig. És hiába utal minden jel arra, hogy Istenekkel van dolga, valójában tök egyértelmű, hogy ez meg sem fordul a fejében, hiszen mi is előbb hinnénk azt, hogy megbolondultunk, mint hogy az ott valóban Jézus egy koktélpartin.Az Amerikai Istenek egy nagyon érdekes alternatívát kínál nekünk és baromi jó kérdéseket tesz fel. Például mi volt előbb: az Istenek vagy a hit. Ez ugyanolyan vita lehetne, mint a tyúk vagy a tojás témája. Minden rész elején megismerünk egy Istent egy halandó történetén keresztül. Ebből két dolog lesz nyilvánvaló: egyrészt ezek az Istenek még mindig itt vannak köztünk és semmi másra nem vágynak, csak arra, hogy imádjuk őket és felemésszen minket az irántuk érzett szeretet és hála. Másrészt egyértelműsítik, hogy minden Isten csak úgy maradhat életben, ha hisznek benne. A hit a táplálékuk és ezt mindegy, hogy úgy fogyasztják el, hogy felszednek valakit és szex közben a nemiszervükkel kebelezik be az illetőt vagy csodát mutatnak neki. A lényeg, hogy ezek az Istenek borzasztóan nagyképűek, cseppet sem olyan elegánsak, szentségesek vagy magasztosak, inkább csak borzasztóan mohók, egoisták és hatalommániások.

Ráadásul ezek az Istenek más-más kultúrákból valóak, ami Amerika összetettségére akar célozni, azaz hogy az idevándorolt népek milyen vallási kultúrát hoztak magukkal a rabszolgáktól kezdve az arabokon, a keresztényeken vagy épp az egyiptomiakon át. Azonban mint mindent, az Isteneket is elérte a globalizáció. Ezért is akarnak a régi Istenek egyesülni, hogy az új Isteneket legyőzzék és újra hatalomra törjenek. Ez persze nem egy olyan egyértelmű csata, mint a Trónok harca, ahol mindenki lohol a Vastrón irányába. Itt nem mindenki motivációja tiszta és nem is mindenki vágyik erre a hatalomra. Az új Istenek ábrázolása meg egy állati jó szimbólum, akik a legszorosabb értelembe vett modern kort jelenítik meg és újraprogramozzák a valóságot. Egy csomó popkult utalás van benne, elég ha csak Gillian Anderson David Bowie-s, TV-s műsorvezetős vagy Marylin Monroe-s jelmezére gondolunk, hiszen pont az ilyenek számítanak ma már istenségeknek.

Szóval egy Istenek közt kitörni készülő háborúra kell számítani, de a sztori ennél mégis sokkal földibb és emberibb, mert a főszereplő drámáját, rácsodálkozását és hitetlen útját mutatja be.

Ian McShane a Deadwood óta nem érezte magát ilyen jól bármiben és iszonyat jól osztják egymást Ricky Whittle-lel. Gillian Anderson egy plusz csemege, őt bármibe érdemes betolni, ha csak pár percre is. Emily Browningból, a feleségből, pár képkocka alapján nem gondoltuk, hogy ilyen jelentőségteljes szerepet képes majd magának kialakítani és eljátszani. A mellékszereplők közt is hatalmas kedvencek lapulnak, például Pablo Schreiber (Mad Sweeney) vagy Bruce Langley a Technical Boy szerepében.

Az Amerikai Istenek nagyon jól hozza az Oh My God! életérzést; minden szempontból és szerencsére a történet folytatódni fog.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Transformers: Az utolsó lovag
Következő cikk A Blade Runner 2049-et ennél már nem lehet jobban várni