Csábítás (The Beguiled), rendezte: Sofia Coppola, szereplők: Nicole Kidman, Kirsten Dunst, Colin Farrell, Elle Fanning, amerikai dráma, 93 perc, 2017. (16)
Cannes-ból elhozta a legjobb rendezői díjat a Csábítás. Sofia Coppola erőssége, hogy rendkívül hitelesen tudja ábrázolni a női karaktereket, akik komplexen működnek az összes kétségbeesésükkel és szenvedélyükkel együtt. A látvány csodás, de a film maga mégsem csábít el minket úgy, ahogy a címe ígéri.
Coppolát szeretjük, hiszen tehetséges. Élete csúcspontja az Elveszett jelentés volt, de kedveljük több filmjét is. A Marie Antoinette világa és az Öngyilkos szüzek intim légköre mind bizonyította a rendező egyediségét. Az utóbbi évekből a Lopom a sztárom egy butácska bukta volt részéről, de annál izgatottabbak voltunk a Csábítás miatt. Már attól megolvadt a néző lelke, ha elolvasta milyen színészek keringőjébe érkezik (Nicole Kidman, Kirsten Dunst, Colin Farrell, Elle Fanning). A film egy Thomas P. Cullinan adaptáció, amit 1971-ben Clint Eastwood főszereplésével már megfilmesítettek, de Coppola határozottan kijelentette, hogy ez nem annak a mozinak a remake-je.
A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, amikor is egy pár lelket számláló déli leányiskola befogad egy sebesült északi katonát. A sztori véget érhetne azzal, hogy a nők átadják a katonát a megfelelő hatóságoknak és ők élik tovább csendes életüket, amiben franciát tanulnak, hímeznek, kertészkednek és esténként együtt imádkoznak. A lányok azonban nem ezt teszik, hanem önként vállalva, hogy valaki befurakodott a komfortzónájukba, elkezdik ápolni és megkedvelni a katonát. A kedves kislányoktól kezdve, a kamaszodó és szemtelen Elle Fanningon és a visszafogott tanítón, Kristen Dunston át, a kemény és határozott igazgatónő Nicole Kidmanig, mindenki flörtbe bocsátkozik a katonát alakító Colin Farrellel. A nők rivalizálni kezdenek és néha nevetségesen viselkednek. A senkin nem gyakorolt szenvedélyük kiömlik a felszínre és mind a férfi kegyét keresik a maguk trükkjeivel. A versengés féltékenységet szül a nők között, a katona pedig élvezi a csábított és a csábító szerepét is. Először csak az életbemaradásáért vállalja, majd egyre inkább elkényelmesedik és hagyja magát. A zárt közösségbe érkezett idegen felborítja a rendet, a néző pedig hangosan nevetgél a lányokon, akik naivnak tűnnek, esendőnek és kiszámíthatónak. A helyszín ködös, csendes, háttérzene sem zavar meg minket a jelenetek alatt és bár kinn háború dúl, érezzük, hogy ez a világ még azon belül is teljesen elzárt a saját maguk szabályaival. De egyszer csak összeérnek a hullámok és abbamarad a nevetés. Egyesével ezek a nők a romlás virágainak szirmai, akik feszegetik vágyuk tárgyának határait, majd jön a fordulat és látod ahogy összefognak, egyek lesznek, mint egy falka és akkor már semmi vicces nincsen bennük. Egy csapatnyi mindenre elszánt nőt nem kezdesz el bökdösni, mert az olyan lenne, mint az oroszlán bajszát húzogatni nyitott ketrecnél.
Azonban emiatt a film miatt nem fogunk megint ösztönösen beleszeretni Coppolába. Csodás a film nyelvezete, volna kraft a történetben, szerencsére nem is húzta túl a maga tömör és lényegre törő másfél órájával, de nem sikerült élettel megtöltenie. A színészeket nem kell kiemelni, mindről tudjuk mennyire tökéletesen képesek játszani. Az élmény mégis valahogy kifolyik az ember tenyeréből. Pedig jó témákhoz nyúl Coppola, eredeti a gondolkodása, de hiába árnyalja okosan, hogy valójában nincsenek jó és rossz karakterek, valamint mutatja és érteti meg a motivációkat, de hiányzik, hogy állást foglaljon. Csak biztonságosan elevezget a filmben és néha odacsap nekünk egy gyönyörű vágóképet, de ez nem tudja elterelni a figyelmünket arról, hogy a film nem teremt valódi katarzisokat. Reméljük, hogy Coppola képes lesz megújulni a jövőben, mert kicsit keserű maradt a nézők szája a film után.
