Kedi – Isztambul macskái (Kedi), rendező: Ceyda Torun, szereplők: Bülent Üstün, török-amerikai dokumentumfilm, 79 perc, 2016. (kn)
Ettől dorombolni fogsz
A csaknem 15 milliós Isztambulban ezrével élnek macskák, közülük mutat be hetet a török rendező filmje. A macskák mellé megkapjuk az őket szerető és gondozó embereket és történeteiket is.
Az ember-állat barátságot bemutató alkotások általában a kutyát és a lovat részesítik előnyben, a macskáknak megmarad a közösségi média, a naptárak, a képregény, néhány elképesztően bárgyú film és a Cirmos cica haj. Sokat nyaraltam vidéken, sokat éltem kertes házban, ahol a macska ugyanúgy a mindennapok része, mint a Family Frost, vagy a muskátlis láda. Ettől függetlenül (de semmi esetre sem ennek ellenére) nem vagyok nagy macskás, így elképzelni sem tudtam, hogyan fogok viszonyulni ehhez a filmhez. A macskákat ismerve kapásból felmerült bennem a kérdés, hogyan lehet egyáltalán lefilmezni őket, hiszen annyira öntörvényűek, egész nap azt csinálnak, amit akarnak, és arra mennek, amerre éppen a kedvük tartja. Ebben a filmben azonban mégis sikerült, de legalábbis próbálják azt a látszatot kelteni, mintha a macskák igazodnának a forgatókönyvhöz és nem fordítva (sokat beszélgettem természetfilmesekkel és hasonló következtetésre jutottam). Isztambul városa és annak elődei ember- és macskaemlékezet óta fontos szerepet töltöttek be a világkereskedelemben. A rágcsálókra tekintettel az ide kikötő hajókon mindig volt macska, és amelyik lemaradt, az kénytelen volt a városban meghúzni magát. Ennek köszönhetően a másfél magyarországnyi lakosságú Isztambulban elég szép számmal élnek macskák is. Bár ezeknek az állatoknak látszólag nincsen igazi gazdája (más szemszögből az egész város az), mégis kötődnek egy-egy helyhez, emberhez. Nekik is vannak szokásaik, kedvenc útvonalaik, kvázi napi rutinjuk, ezért rendszeres időközönként visszatérnek ugyanoda. Az emberek pedig etetik, szeretik, gondozzák őket, mert etetni, szeretni és gondozni egy állatot jó dolog. Az elégedetten doromboló macska sok mindenért kárpótol, és egy időre elfeledteti veled minden bánatod.
A város különböző részein élő, különböző nemű, korú, foglalkozású, eltérő sorsú emberek szólalnak meg és mesélnek az életükről, elsősorban arról, mit jelent számukra a macskával való kapcsolat, ahogy életük egy pontján, egy bizonyos élethelyzetben összehozta őket a sors. Ugyanezt megkapjuk a másik oldalról is, hiszen ugyanúgy különböző színű, fajtájú, nemű, korú, vérmérsékletű állatokat (Sari, Duman, Bengü, Aslan Parcasi, Gamsiz, Psikopat, Deniz) mutatnak be eltérő szokásokkal. Ezek a különbözőségek és párosítások adják a film sokszínűségét, miközben szóba kerül a nagyvárosi lét, a török ember és az állatok viszonya, a macskákat is elérő civilizációs betegségek, vagy éppen az iszlám hitvilág. Távirányítós kisautóra helyezett kamera, drónfelvételek, megannyi elmés és látványos megoldás ennek a hatalmas városnak és a benne élőknek a bemutatására.
Az isztambuli születésű, Jordániában, majd New Yorkban élő és Bostonban antropológiát tanuló rendező soha nem felejtette el a gyerekkori emléket, az utcán élő macskákat. Los Angeles utcáit járva még szembetűnőbb volt a különbség, ahogy az ottani és szülőhazája kultúrája viszonyul ehhez a jelenséghez. Egy, a figyelmet végig fenntartó, ötletes és szerethető mozit hozott létre, mely észrevétlenül adja el magát Isztambult is a nézőközönségnek.
