Viktória királynő és Abdul – kritika


Viktória királynő és Abdul (Victoria and Abdul), rendező: Stephen Frears, Szereplők: Judi Dench, Ali Fazal angol-amerikai életrajzi dráma, 106 perc, 2017. (12)

Ha egy királynő unatkozik, annak sosincs jó vége

A Viktória királynő és Abdul egy szórakoztató történet két egymástól szinte mindenben különböző ember barátságáról, ami óriási megbotránkozást váltott ki mindenkiből, és váltana ki ma is, legyünk őszinték. A film inkább arra koncentrál, hogy mit okoz ez a kapcsolat az azt körülvevő udvartartás életében, milyen konfliktus alakul ki így a királynő és a fia között, semmint magára Viktóriára és Abdulra, de éppen emiatt tudja a néző maga kialakítani a véleményét a sajátos helyzetről.

A történet szerint az idős Viktória királynő lassan halálra unja magát az egymást követő egyforma napok és ceremóniák világában, amikor megérkezik Indiából az őt végtelenül tisztelő Abdul, aki fittyet hányva a szabályokra az első találkozásnál a királynő szemébe néz. Ezzel kezdődik a kapcsolat, ami felforgatja a szigorú szabályok között élő királynő életét. Bár sokan belemagyarázták akkoriban is, kivételesen nem szerelmi szálról van szó, hanem egy olyan barátságról, ami csak azért alakulhatott ki, mert Abdulnak semmi köze nem volt addig sem Angliához, sem Viktóriához. Emiatt a férfi rengeteg újat tudott tanítani, a kora ellenére is nagy tudásvággyal rendelkező királynőnek. Ahogy a muzulmán férfi egyre magasabbra mászik a ranglétrán, úgy éleződnek ki az ellenétetek a királynő és az udvartartása között.

Ez a film közelebb áll a vígjátékhoz, mint az előzetes, vagy a tartalom alapján gondolnánk. Rengeteg benne a jól felépített poén, melyek nagy része az abszurd szertartásokból csinál viccet, és ezt a karakteres mellékszereplők is csak erősítik, jól strukturált filmről beszélhetünk minden felróható hiányossága ellenére is. A humoros jelenetek mögött megbújik pár komolyabb téma is, ám súlytalanok maradnak és nem lesznek kibontva. A legnagyobb hiba talán pont a gerinc, Abdul és Viktória kapcsolatának valós mélységének bemutatásának hiánya, az érzelmesség helyett legtöbbször az érzelgősség dominál. Ez már csak azért is sajnálatos, mert a rasszizmus, az ármánykodás bemutatásában kifejezetten erős a rendezés; jobban eltalálja az arányokat, nem nyomja a képünkbe, inkább csak érzékelteti, hogy mennyire előítéletes az angol királyi udvar.

Judi Dench tökéletes a magányos, házsártos királynő szerepében (mint már annyiszor a trónon), a testtartásával legalább annyit elárul, mint az arckifejezésével, vagy a mondataival; ízig-vérig királynői jelenség. Ali Fazal Abdul szerepében meglepően jó, elhisszük neki, hogy idealista és minden vágya a királynő figyelmének és kegyeinek kiérdemlése, működik a kémia közte és Dench között a vásznon.

A film életrajzi ihletésű, Abdul valóban létezett és Viktória királynő valóban tanítójává fogadta, nagyon sokat tanult tőle Indiáról, de ahogy azt az alkotók már az elején világossá teszik, a vásznon látható történet csak részben fedi a valóságot, és azt már a nézőnek kell eldöntenie, melyik rész is volt belőle igaz.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Újabb előzetest kapott a Gyilkosság az Orient expresszen
Következő cikk Elijah Wood imádja a rajongóit