Anna and the Barbies – Álmatlan


Anna and the Barbies – Álmatlan, rendező: Porkoláb Norbert, Tanca Norbert, magyar koncertfilm 78 perc, 2016. (12)

Misztériumjáték

Egy Anna and the Barbies koncerten bármi megtörténhet, de még ott sem mindennapos, hogy a színpadon egyszer csak megjelenik Nagy Feró vagy éppen egy elefánt. Nem csoda, hogy film készült belőle. A Fővárosi Nagycirkuszban megtartott tavaly év végi koncert jó alkalom volt arra, hogy a zenekar egy kicsit meséljen magáról. Ismerős számok és ismerős arcok mellé érdekes, olykor vicces vallomásokat kapunk.

 “Vevőink minden színigényét ki tudjuk elégíteni, ha fekete kocsit rendelnek.” – mondotta egykoron Henry Ford, aki ekkor még nem sejthette, hogy eljön majd az idő, amikor a zenészeket is futószalagon fogják előállítani. És ha már ezzel az idézettel indítottam, a szín az, amit hiányolok napjaink zenéjéből, így azon vettem észre magam, hogy a régi kollégiumi bulik előadóit kezdem hallgatni, és ha ne adj isten, még zenélnek vagy alkalomszerűen összeállnak, akkor már teszem is a kosárba a koncertjegyet.
Egészen addig nem ismertem az Anna and the Barbies-t, amíg egy balatoni fesztiválon beléjük nem botlottam néhány éve. Fülbemászó dallamok, gondolatébresztő dalszövegek és egy énekesnő, Pásztor Anna, aki állandó, spirituális kapcsolatban van a közönségével, miközben elképesztő maszkok, sminkek, jelmezek és kosztümök váltogatják egymást. Az éneklés mellett rengeteget beszél, sztorizgat, felvezeti a számokat, játékra hív, összekacsint. Aztán elmentem egy másik koncertre, majd megint egy másikra és így tovább. Nem volt két egyforma, a válasz-viszontválasz alapján formálódott, alakult ki az egész, mintha mindennek csak a váza lenne meg és azt a zenekar és a közönség közötti interakció töltenék meg tartalommal, végső soron pedig élménnyel. Az Anna and the Barbies tavaly év végén tartott egy koncertet a Fővárosi Nagycirkuszban, ami már önmagában egy különleges helyszín a színpad és a nézőtér elhelyezkedéséből, egymáshoz való viszonyából adódóan. Mintha csak nekik találták volna ki. Egyrészt sokkal intimebb, különlegesebb kapcsolat a rajongókkal, másrészt egy igazi színpadi produkcióba lehetett belehelyezni magát a koncertet, ahol eddig sem csak számok egymásutániságát kaptuk, de ez most valami más, valami több.

Ha röviden kéne összefoglalnom, a zenekar itt (így) tudott igazán kiteljesedni és megmutatni az igazi arcát. Nem a hagyományos értelemben vett koncertfilmet látunk, amikor a kamera elhagyja a színpadot, akkor sem néz be a színfalak mögé, nem megy be az öltözőbe, nincsenek meglesett pillanatok, elkapott beszélgetések, hanem helyette inkább a zenekar tagjait és a velük együtt dolgozó embereket szólaltatja meg. Mintha mindenki egyfajta terápiaként beszélne arról, hogy került ide, miért van itt és meddig marad. A számok közötti interjúk önvallomások. Anna kap egy külön szálat, egy álomszerű történetet is. Nem kapunk mindenre választ, a film nem akar változtatni a zenekarra jellemző kettősségen, hogy miközben kitárulkozik és szívét-lelkét beleadja egy-egy koncertbe, mindvégig megmarad egy kicsit rejtélyesnek, titokzatosnak is. Az már csak hab a tortán, ha az ember kedvencei ott ülnek vele együtt a teremben, már pedig a vetítéseket igyekeznek minél több közönségtalálkozóval összekötni országszerte.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (210.)
Következő cikk Mark Hamill zseniális hangjai