Borg/McEnroe, rendezte: Janus Metz Pedersen; főszereplők: Sverrir Gudnason, Shia LaBeouf, Stellan Skarsgard, Tuva Novotny, Leo Borg; színes, feliratos, svéd-angol sportfilm, 107 perc, 2017 (12)
Szervatültetés
Ugyan a Hajsza a győzelemért (maradjunk a későbbiekben a Rush-nál) nem foglalkozott a történelmi, hatkerekű autó által nyert Svéd Nagydíjjal, vagy Ronnie Petersonnal, arra elég jónak ítéltetett, hogy megihlesse a svédeket a Rush teniszes, „svédelt” változatára. A recept ugyan működik most is, de a Borg/McEnroe csak pár szett hátrányban ért célba.
Akár az F1 (hangsúlyosan és hivatalosan összesen két játékfilm), úgy a tenisz se az a sűrűn vászonra vitt sportág, ami kissé talán furcsa, hisz tetemes történelme rengeteg adaptálható sztorit rejt magában. Most azonban rövid időn belül két mozit is kapunk belőle, melyből elsőnek itt a svéd függetlenfilmként nemzetközi piacra betörő Borg/McEnroe, amely kimondottan az 1980-as Wimbledon férfi döntőjére fókuszál, ahol összecsapott az akkori világelső és négyszeres címvédő, higgadt és precíz svéd Björn Borg, és a feltörekvő ranglista második, temperamentumos és zsigerien ösztönös amerikai John McEnroe. Ha nem is 1:1-ben, de igen hasonló jelzőkkel a Lauda-Hunt párost is jellemezhettük 1976-ban.
A két film közti nagy különbség azonban nem hajtja a meccslabdát Borgék mérkőzésére, hiszen az elfogultságból adódó aránytalanságok miatt (is) csak körhátrányból nézhetik a Lauda-Hunt viaskodást. Lefordítom: svéd film (oké, dán rendezővel), svéd világsztárral A címszerepben. És azért az a nagy A, mert hazájában az alkotás simán Borg címen várja nézőit, s nem hiába. A Rush-ban tökéletes volt az a felépítés, hogy végig párhuzamosan követhettük figyelemmel két versenyzőnk karrierjét, és ugyan rivalizálásuk mértéke túlzó volt (sok tekintetben), a film szempontjából (nagyjából) elfogulatlanul kaptuk hőseinket. Nem volt egyértelmű főszereplő, hiába csalták Brühlt „mellék” státuszba a gálákon, az ő monológjával kezd és zár a film. Egyikük sem maradt meg pozitív figurának, főképp a negatívumaikat láttuk, és a versenyzés volt a lényeg.
A Borg/McEnroe azonban McEnroe-t eléggé elhanyagolja, holott külső szemlélőként inkább ő az érdekesebb figura. A botrányhős, a bírókkal és a nézőkkel mindig összevesző arrogáns fickó, akinek gyerekkorába épp úgy belekezdünk, mint Borgéba, de hiába. Nincs meg az a pont, ami alapján megtudnánk, hogy a megmutatott flashbackek után hogyan vált azzá, akit Shia LaBeouf testhezállóan, és meglepőn jól lehoz nekünk (Hemsworth lightosítot Huntjához hasonlóan). Nézzétek csak meg ezt a válogatást: hát nem az idegbeteg Shia jut eszünkbe?
Ellenben ott van Borg, a ténylegesen kőprofi, aki nem mutat semmi érzelmet, mert minden elfojtott dühét csak a következő labdamenetbe összpontosítja, mindig minden tekintetben ugyanolyan körülményeket teremt maga körül, és bezárkózott napi rutinjai közé csak edzőjét és román, szintén teniszező barátnőjét tudja beszorítani. Jobb esetben. Személye körül mindent körbejár a film, tényleg nem marad kérdésünk vele kapcsolatban, de ez a zárkózott fickó valahogy kevésbé érdekes, mint laudai megfelelője. Sverrir Gudnason arcra ugyan nagyon eltalált, és színészileg is rendben van, de egyszerűen túl sokat kapunk belőle a másik (relatíve) címszereplő kárára.
Ha pedig azon filóznánk, hogy mégis honnan sikerült keríteni ennyire jól illő kölyköt a kamasz Borghoz, akkor nem kell sokáig mennünk. Leo Borg neve nem véletlenül Borg, és látva az itteni alakítását… nos, nem feltétlen kell apuci pályáját követni. Csak ebben a szerepben. Sokat elárul az arányokról az is, hogy Stellan Skarsgard szerintem többet van vásznon a döntőig, mint LaBeouf. Kisujjból hozza a veterán, kisebb eredményeket elérő, most tehetségkutató Davis kupa edzőt, aki inkább a flashbackekben kap fókuszt. Apropó!
Ha már flashbackek, az dicséretes, hogy a Borg/McEnore narratívájában nem akar Rush lenni, csak ez ebben a formában kevésbé működik. Mindjárt kifejtem, de még visszautalva a Rush nem életrajzi jellegére, emiatt a narratívaváltás miatt kapott flashbackek aránya szintén követi a jelen ábrázolását és ebből az következik, hogy a film már inkább lesz egy Borg biopic (ez se pátoszos mondjuk, itt se kedvelhetőek), mint egy rivalizálás története.
Tehát a narratíva: belecsöppenünk a közepébe, a felütés tényleg 100%-ban a Rush-t utánozza (és jól!), aztán mikor azt hisszük, hogy most aztán éveket ugrunk vissza, hát nem! Kb. két hetet és végig Wimbledon körül leszünk, kivéve az így kötelezővé vált flashbackeket, melyek kissé véletlenszerűen jönnek elő. Ez amúgy nem feltétlen hibás megoldás, tök jó lehetőséget kapunk az események közepette megérteni, megismerni hőseinket, de itt megint bejön McEnroe „out”-olása. És bár nem lenne rossz, a rivalizálás csúcspontja talán sokkal erősebb lehetett volna, ha lineárisan vezetik fel a készítők. A vágás és a fényképezés is szokványos (a Rush még az F1 fanoknak is mutatott újat), így a Borg/McEnroe technikailag nem nő túl egy átlagos Eurosporton futó montázs kreativitásán. Talán csak 1-1 snittben.
HA VISZONT nem akarjuk ihletőjéhez mérni mindenáron, akkor egy meglepően kellemes meglepetéssé válik a film, mert a laikusokat biztos be tudja szívni. Az átlagnál ugyanis erősebb, kevésbé sablonos és ha nem tudod a végkimenetelt, akkor meglehetősen izgalmas is. Végre átélhettem azt a plusz érzést, amit a Rush-nál nem! Én anno a film nyitóidézetének gazdája, Andre Agassi idején a 2000-es évek elején néztem sok teniszt, de a két legenda összecsapását középpontba helyező film láttán kedvem támadt a ’80-as Wimbledon döntőhöz.
A Borg/McEnore tehát néhol görcsösen, sikertelenül próbál Rush lenni, messze nem tökéletes és elhanyagolja egyik címszereplőjét, technikailag sem feltétlen igényli a nagyvásznat, de ha befizetünk rá, önmagában van annyira erős, hogy ne csalódjunk. Nem csak sportszeretőknek!
Stílusosan értékelve tehát: game, set and 7,5 – Borg/McEnore. Match to Lauda/Hunt,vagyis:
