Folytatódik a napló, amely azt örökíti meg, milyen hatással vannak a szervezetre a Nicholas Sparks könyvekből készült filmek. Pontosabban, ha azokat szünet nélkül, egymást követő napokon nézzük meg. Mert én – a projektem részeként – ezt tettem. Mi bajom van?!
Az első részben szó volt a Szerelmünk lapjairól és az Éjjel a partonról is többek között. Most jöjjön a maradék 5 film.
7. nap – Szerencsecsillag (2012)
Nagy nehézségek árán álltam neki ennek a filmnek. A tegnapi Sparks-sokk komolyan megrendített abbéli hitemben, hogy végig tudom csinálni. De nem nyavalygok tovább. A lényeg, hogy megnéztem.
Írónkat nyilván elérte az a vád, hogy hősei ugyan nagy szívvel, de egy bites aggyal rendelkeznek, ezért – ahogy már az előző filmben is – elzavarja őket tanulni. Szóval itt Zac Efron karaktere nem csak, hogy tengerészgyalogos, de még egyetemre is járt. Jó, jó, csak egy évig, de akkor is. Sőt, képzeljétek, zongorázik és sakkozni is tud. Ja, meg szereti a kutyákat és irtózatosan nehéz zsákokat pakol. Igen, még mindig ugyanarról a pasiról beszélünk.
De nézzük a film összetevőit: Cuki gyerek – pipa. Sok-sok kutya – pipa. Bátor katona – pipa. Szőke, megszelídítendő lány – pipa. Haláleset – pipa. Templom – pipa. Festegető asszony – pipa.
Amúgy ha a Sparks-ágyjelenetek evolúcióját vizsgáljuk, kiderül, hogy a korai filmeknél elsősorban az ultra romantikára mentek (mérsékelten meztelen emberek mozdulatlanul somolyognak egymásra), míg ebben a filmben már helyet kap némi erotika is. Némi.
Vicces érdekesség: a harctéren talált fotón a lány ugyanabban a blúzban van, mint amelyikben aztán először meglátja teljes valójában a srác. Mintha rajzfilmfigura lenne. A fényképet egyébként úgy tisztítja le a rárakódott portól Efron, hogy nemes egyszerűséggel leköpi. Gyönyörű költői kép.
8. nap – Menedék (2013)
Azt hiszem, hogy 8 zsinórban megnézett Nicholas Sparks film után ajánlatos egy cukorszínt ellenőrzés, merthogy, bár a Menedékben újításként megjelenik a krimi műfaja is – persze amolyan ártalmatlan német tévéfilmes szinten – még mindig a régi receptet használják. A bűnös Bostonból megérkezik a lány a barátságos, szakállbroméliákkal keretezett, bekötőutas délre, ahol még élnek tisztességes emberek. És közben rendíthetetlenül szól a hazafias countryzene.
Minél több Sparks adaptációt látsz – lehetőleg időben jó közel egymáshoz – annál könnyebben veszed át a ritmusát. A szó legrosszabb értelmében. Pontosan tudod, mikor bontakozik majd ki a szerelmi szál, mikor lesz az első konfliktus, és persze a kötelező táncmulatság, mert kell egy epizód, amikor a női karakter szépen kiöltözik.
És ha reszketnétek, hogy ebben a filmben nincs levelezés, hát megnyugtathatok mindenkit, van. Sőt csónakázás, meg váratlan nagy elázás, meg olyan mondatok, hogy „Maga mellett úgy érzem, megint élek.”
Nem tudom eldönteni, hogy ezek a filmek egyre rosszabbak, vagy csak bizonyos számú alkotás megtekintése után az emberi szervezet automatikusan elkezd tiltakozni.
9. nap – Vissza hozzád (2014)
Vajon azért ír Sparks folyton kétkezi munkásokról, mert neki csak az az ember, aki képes maga rendet vágni a világban, vagy azért, mert az ilyen figurákat többet lehet atlétában és/vagy félmeztelenül mutogatni, mint mondjuk egy bérszámfejtőt?
Mindenesetre hősei folyton bütykölgetnek valamit. Autót szerelnek, kertet művelnek, házat építenek. Bármit, ami hasznos. A 9. filmnél tartok, de a férfi főhősök közül eddig 1, azaz egy értelmiségivel találkozhattunk. No persze az sem irodalomtörténész, vagy földrajztanár, hanem orvos. Vagyis olyan magasan iskolázott illető, aki tanulmányaival a közösség hasznára is válik. Sparks munkásemberei pedig mindig többre érdemesek, minthogy simán “lemelósozzuk” őket. És nem feltétlenül azért nem szereznek papírt a tudásukról, mert nem adódott rá lehetőségük. Ők felülemelkednek az efféle világi hívságokon. Ők jellemzően saját döntésükből nem tanulnak tovább. A Vissza hozzád férfi karakterének például főnöke felajánlja, hogy lehet belőle IT specialista – jelentsen ez akármit – de neki nem kell, mert szereti a munkáját. Egy fúrótorony munkásáról beszélünk.
Dióhéjban a film: hit, déli táj, haláleset, levél, ambiciózus lány, jó lelkű fiú, kedves öregember, háborús hős. Bocs, ha ismétlem magam. Ja, az nem én vagyok.
És elhangoznak benne olyan mondatok, mint például, hogy „Azt akarod, hogy újra beléd szeressek? Mégis hogy, ha sosem szerettem ki belőled?”
A legjobb jelenet, amikor James Marsden leveszi a trikóját. És nem csak azért tetszett, mert abból nagy baj nem lehet, ha levetkőzik, hanem azért, mert ez a legőszintébb pillanata a filmnek. A nézőnek és persze Michelle Monaghannek van egy kis ideje, hogy jól megvizsgálja a látványt, majd Marsden arcára kiül az igen, lányok, tényleg így nézek ki kifejezés.
Bajnok!
De csak emiatt meg ne nézzétek a filmet. Ha kíváncsiak vagytok, milyenre gyúrta magát Marsden, ajánlanám a James Marsden shirtless kulcsszavakat a keresőben elhelyezni. (3. sor, jobbról a 2. kép. Hajrá!)
10. nap – Hosszú utazás (2015)
Na, jó, most nagyon jól szórakoztam. Mintha ebben a filmben egyesült volna minden, ami Nicholas Sparks. Írónk lényegében elővette a Szerelmünk lapjai receptjét: van itt két idősík, visszaemlékező öregember (öregemberekből amúgy egész készlete van Sparksnak, ez most egy morgós, ám kedves), levelek dögivel, kis festegetés, és persze a hit.
Amúgy feltehetően kritika érhette az írót, hogy ha vallásról van szó, csak a keresztény opció játszik, így egy észak-karolinai zsidó pár szerelmét is megírta nekünk ebben a sztoriban. Persze tele tájékozatlanságból fakadó hibával, de értékeljük a szándékot. Meg aztán, aki azért nézi meg a filmet, mert cowboy kalapos, countryzenés romantikára vágyik, azt jó eséllyel hidegen hagyja, mennyire életszerű a zsinagógai jelenet.
Különben úgy tűnik, Nicholas Sparks eddigi figuráiról azt gondolja, átlagosak a férfi erényeket illetően, ezért most írt egy – talán a saját mércéje szerint is – extra férfiasat. Uhh.
Képzeljétek, ez az észak-karolinai srác nem engedi magát meghívni egy italra a lánytól, mondván náluk ez nem így szokás. Ugye, érzitek?
És ha már a Sparks-féle férfiasságról van szó. A történet egyik szálában ezt a katonasággal, a harctéri hősiességgel ábrázolja (meglepő fordulat), a másikban pedig azzal, hogy főszereplőnk rodeós. Ezzel lényegében új értelmet nyer a falu bikája kifejezés.
Mivel a Hosszú utazás egy 2 in 1 szerelmesfilm, rögtön két típusú ágyjelenetet kapunk. A negyvenes években játszódó cselekményhez igazi old fashion romantika készült: szemérmesen kivillanó csipke kombiné, vágyakozó férfi tekintet, és mivel egy varrodában kerül sor az együttlétre, vannak itt lengedező selymek, és arrébb guruló spulnik.
A napjainkban játszódó vonal pedig a maga kézműves módján, de igyekszik erotikus lenni egy kis zuhanyzós szexszel, kacér lánnyal és rengeteg-rengeteg ideális testtömeg indexű hússal.
De ne legyünk igazságtalanok, nem volt hiába az alapos operatőri munka Scott Eastwood adottságait látva. Csak azt az üres tekintetét tudnánk feledni…
Mindenesetre az alkotó nem engedi lanyhulni a figyelmünket e téren, a vége főcím előtt hősünk még csobban egyet félmeztelenül a tóban. És még ha teljesen indokolatlan is a jelenet, nem szomorkodunk a rendezői döntés láttán.
11. nap – Válaszúton (2016)
Sajnálom, hogy ez az utolsó a sorban. És nem azért, mert perverz módon elkezdtem élvezni a filmek okozta szenvedést, hanem mert a korábbiak annyira nevetségesek voltak, hogy szinte szórakoztató volt a hibákat lesni, de a Válaszúton olyan érdektelenre sikerült, hogy megnézve, még ehhez a hülye játékhoz sem volt kedvem.
Arról nem is szólva, hogy ebben a filmben a főszereplő leplezetlenül az istenhit volt, ami lényegében háttérbe szorította a cselekményt. Pontosabban szorította volna, mert cselekmény nem nagyon volt. Az alkotó hamar felmérte az unalom veszélyét, ezért a 22. percre már 7 cuki kutyát számolhattunk össze. Persze ez sem segített.
A párbeszédek izzadtságszagúak, a fordulatok annyira kiszámíthatóak, mintha nem is lennének. Főszereplőnk sparksi mércével egy szoknyapecér. A mindenit. De mielőtt megijednétek, viszonylag hamar kiderül, hogy ő is épp olyan pozitív figura, mint az író korábbi műveinek hősei. Ugyan értelmiségi, de ugye a hasznos fajtából való: állatorvos. És képzeljétek, olyanokat mond, hogy „Tőlem neked: a Hold és a csillagok.”
Igen, tudom.
És, hogy ne legyen hiányérzet: van levél, van csónakázás, van déli táj.
Szóval végig csináltam. Meg tudtam nézni 11 Nicholas Sparks filmet egymás után. Egy ponton túl azért már veszélyességi pótlék járt volna. De hagyjuk.
Szomorú összegzése a projektnek (amit sajnos eddig is sejthettünk): ezek a filmek nőknek készülnek. Azonban ha így nézzük, sem felelnek meg az elvárásoknak maradéktalanul. Olyan férfi karaktereket kellene felvonultatniuk, akik közül mindenki találna nekitetszőt. Tudjátok, mint a Magic Mike-ban: minden nőtípusnak kínálnak egy férfit. Úgy érzem, engem kifelejtett Nicholas Sparks a szórásból. És tudom, hogy ez most iszonyat maximalistán hangzik, hiszen olyan tökéletes pasikat írt Sparks, hogy az nem is igaz. De valójában ez a baj. Hogy nem is igaz. Hősei műanyagok. Nincsenek hibáik, nincsenek kétségeik. Szerelembeeséseikben is az eleve elrendelés elve működik. És ebből az ostoba alaphelyzetből csak ostoba karakterek születhetnek. Sparks férfi főhőseiben egy csődör és egy Labrador személyiségjegyei keverednek. Egyfelől be kell törni őket, és őőőőrülten férfiasak, másfelől olyanok, mint a jó szóra és némi simire vágyó kiskutyák.
Tényleg ez kell a heteroszexuális női nézőnek? Mikor befejeztem a 11. filmet, dühös és csalódott voltam, hogy legalábbis Nicholas Sparks szerint igen, ez kell. Aztán mentséget kerestem a magas könyveladási és nézői számokra. Azt hiszem, aki megnéz egy ilyen alkotást (és a plakátok láttán nem lehetnek illúziói), tudja, hogy milyen filmre váltott jegyet, és ezzel a kétórányi bűnös élvezettel igyekszik túlkompenzálni azt az átlagos, kanapén ücsörgős szerelmet, amit a való életből ismer. Mondjátok, hogy így van. Kérlek!
