Eszeveszett esküvő – kritika


Eszeveszett esküvő (Le sens de la fête), rendezők: Olivier Nakache, Eric Toledano, szereplők: Jean-Pierre Bacri, Jean-Paul Rouve, Gilles Lellouche, francia vígjáték, 117 perc, 2017. (12)

 

Az Eszeveszett esküvő őrült, bohém, szenvedélyes, elegáns és könnyed, egyszóval nagyon franciás. Az Életrevalók rendezőpárosa most egy vígjátékot hozott nekünk, ami kedves és megnevettet, jó ritmusban hülyéskedik, de olyan érzelmi mélységekre ne számítsunk mint előző filmjüknél.

A történet egy esküvőszervező cégről szól, akiknek egy XVII. századi kastélyban kell lebonyolítaniuk a következő luxuslakodalmat. A csapat rutinosan áll a feladathoz, több száz esküvőt szerveztek már meg a maximalista főnökkel, de vígjátékhoz méltóan a káosz már reggel elkezdődik és a nap végére minden elromlik, ami elromolhat. A filmben nincsenek hatalmas fordulatok, vagy megoldások, csupán erős és temérdek karakter, akik a helyzetkomikumokat hozzák jelenetről jelenetre. Egy nem túl szokványos munkahely egy napját kísérjük végig a pörgős készülődéstől a kimerítő idegeskedésig. Az alapkoncepció az volt, hogy menjen tönkre minden, ami csak tud és ebből ki is hozzák a maximumot. Az étel megromlik, az esküvői zenekar nem ér rá, a fotóssegéd kezdő, az új énekes nárcisztikus, az egyik szervező túl lobbanékony, a férj elviselhetetlen és arrogáns, a pincérnek fogalma sincs a szakmájáról, a felszolgáló föl akarja szedni a menyasszonyt és még az áram is elmegy. Minden egyes felskiccelt szituáció a komédiának enged teret, ami jó ritmusban adagolva egy feel-good mozit varázsol a vászonra vidám botlásokkal. Működik ez a humor, mert a szereplők megtöltik élettel, jól rezegnek együtt és még a káoszban is hitelesen adják elő ezeket a jeleneteket, de néhol azért nagyon banális lesz a bohóság, főleg mert annyi karakterrel dolgozik, hogy többnél képtelen nem túlzásokba esni.

A fejetlenségben született esküvőt azonban meg kell menteni, így folyamatosan zajlik a történet, mert minden egyes stádiumra megoldást kell találni, majd mikor már örülnénk, jön a következő lábonlövés és annak a vérzését is el kell állítani. Ezeknek az élethelyzeteknek viszont valóságosnak kell hatniuk, amit csak szerethető egyéniségekkel lehet elérni. Ez a Eszeveszett esküvő legnagyobb erőssége, mert a laza történetmesélés és két durva, de őszinte káromkodás-folyam mellett végig bujkál benne valami kedvesség, amitől csak egyre jobban kedveled a társaságot. Ez annak köszönhető, hogy a karaktereknek nem csak a munkához való viszonyukat és képességeit ismered meg, hanem egy kicsit a magánéletüket is pár elejtett megjegyzésből vagy ösztönös pillantásból. A film a végére, amikorra teljesen felpörgött és kifordított már minden lehetséges helyzetet, amit humorba öltöztetett, akkor kicsit elkezdi kitépni a szárnyait, hogy visszazuhanjunk a földre, bele a valóságba.

A problémák feltornyosultak, a dolgozók megfáradtak és az esküvő közeledik a végéhez, már senkiben nincs erő félresöpörni egy újabb konfliktust vagy megoldani a lehetetlent. Ez a visszasüppedés lenne az az íve a filmnek, ami keményen visszahelyez a realitásba keserédes hatással a gyomrunkban. A néhol túl nagy komédiába hajló poénok és jelenetek miatt azonban nem tudunk elég komolyan hozzáállni ehhez a feladathoz és ebbe törik kicsit bele a bicskája az Eszeveszett esküvőnek. Ez volt az, amit az Életrevalók esetében hibátlanul oldottak meg, itt azonban a két műfaj, a dráma és a vígjáték, nem keveredik össze láthatatlanul, túl éles marad a kontraszt és a néző nem képes azonnal szintet váltani. Ezt leszámítva azonban az Eszeveszett esküvő működik és arra a két órára, amíg tart, mosolyt üt az arcokra.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Star Wars: Az utolsó Jedik - kritika
Következő cikk Köz/vetítők - A sportos filmmagazin