Dark, készítők: Baran bo Odar, Jantje Friese, szereplők: Oliver Masucci, Karoline Eichhorn, Jördis Triebel, Louis Hofmann, Maja Schöne, német misztikus, krimi, dráma, 60 perc, 1 évad, 2017 –
Kisvárosi időképek
A Dark rögtön a pilotjával azt az üzenetet sugallja, hogy felvette a mai divatszériák díszes gúnyáját és iszonyat jó képekkel, zenével, rejtéllyel és gyerekszereplőkkel egy új Stranger Things-t szeretne letenni az asztalra német verzióban, azonban már rögtön a második résztől minden felülíródik, ami akár egy kicsit is a „stephen kinges” világra emlékeztet minket és inkább „wim wenderses” filozófiával átitatott misztériumba csap át az egész, hatalmas lendülettel.
A történet szempontjából talán annyit még nem spoileres elárulni, hogy egy nagy klassz zárt közösségben zajló időutazós misztikus sorozatról van szó, ahol három idősík van jelen. A német kisvárosban, Windenben – ahol folyton esik az eső és egy hatalmas erdő kellős közepén van, akárcsak Twin Peaks – gyerekek tűnnek el sorra, majd holttestek bukkannak fel a semmiből. Itt nem csak a rendőrség munkáján van a hangsúly, hanem minden egyes városlakón, ugyanis egy zárt közösségről lévén szó, a családi drámák és az erkölcsi meghasonulás szinte minden embernél jelen van. A történetet megfűszerezi ez a fajta misztérium, amihez jelképek, régi írások, ódon eszközök is köthetők, tehát a modern korszak (ugyanis a történet 2019-ben indul) ötvöződik a régi korszak varázslatos eszközeivel – akárcsak a nagyon klassz Jumanjiban.
A sorozatban a főszerepet az atmoszféra kapja. Erős a vizualitása, szépen komponált képeket és baromi menő zenéket kapunk. Van itt Nena, Dead or Alive és Agnes Obel csodás hangja is rengeteget hozzáad a hangulathoz Megintcsak egy Stranger koppintásként hathat, amikor felsejlenek a 80-90-es évek slágerei, csak épp a német megfelelőjük, illetve az atomerőmű miatti pánik, ami szintén jelen volt az említett – már szerintem nevezhetjük így is – kultsorozatban, csak ott épp egy labor formájában. Azonban ez csak a hypehullám meglovaglása és a bevonzás miatt lehetett így, hiszen már rögtön a második résztől teljesen más irányt vesz a sztori és felejtsük el a humort, a menő visszautalásokat nagy kedvenceinkre, valamint az akciót is, mert innentől műfajilag nagyon erős német sci-fit kaptunk, ötvözve némi drámával és nyomozással.
A karakterek csak a történet szempontjából érdekesek, mivel rengeteg van belőlük, így a kötődés ennyi idő alatt szinte lehetetlen, de szerencsénkre rengeteg támpontot ad a sorozat és olykor tényszerű felsorakoztatást, hogy épp kiről van szó. Így a karaktereket csak felszínesen ismerhetjük meg, egy-egy mélyebb traumán keresztül, ahol a generációs problémákat nagyon szépen tematizálja annak fényében, hogy a szülők tinikorába is nyerünk némi betekintést.
Összhatásában talán, ami negatívum az az olykor lassú tempó, de ezeket a filozófiai áthidalásokkal könnyen meg lehet indokolni. Sokszor elhangzanak olyan lételméleti és főleg az időre vonatkozó idézetek, amik nekem Wenders Berlin felett az ég című, 1987-es klasszikusát juttatta az eszembe, ahol szintén nagyon erősen jelen vannak ez elmúlásról és az idő múlásáról szóló dialógusok. A sorozatban pont ezért a fekete lyukaknak és az időutazásnak nem a tudományos vetületét kapjuk meg az arcunkba, hanem leginkább az érzelmi részét a dolgoknak és azokat a filozófiai elgondolásokat, miszerint hogyan hat a jelen, a múlt és a jövő egymásra. Nagyon izgalmas kérdések, bár utat nem mutatnak, de szerencsére a sorozatban sem ez a célja ezeknek.
A logikai buktatókba igen könnyű beleesni egy ilyen „időhurkos” sztoriban, de ha van is, nem könnyű észrevenni. Mindent megmagyaráznak és később minden értelmét nyeri, így bennünk egy percig sem kérdőjeleződik meg, hogy valami ne okkal történt volna. A Netflix nem csoda, hogy bevállalta ezt a német misztikus szériát, mert bitangerősen indított és a marketingesei is jól helyre nyúltak, szerencsére nagyon úgy fejeződött be a sztori, hogy bőven maradt még benne kraft és fejtegetni való, így reméljük hamarosan újra elmehetünk a német kisvárosba egy kis időutazásra.
