Elit játszma (Molly’s Game), Molly Bloom könyve és segítsége alapján írta és rendezte: Aaron Sorkin; szereplők: Jessica Chastain, Idris Elba, Kevin Costner, Michael Cera; színes, szinkronizált, amerikai, életrajzi “Scorsese-krimi”; 2017, 140 perc (16)
Pikk a Dámára
A póker nálunk akkoriban terjedt el, mikor már nem lehetett kordában tartani. Ezen időszak kb. pont főszereplőnk, Molly Bloom elit játszmáinak kezdete, aki a Wall Street-i farkasoknál ugyan jóval kevesebbet bűnözött, az FBI mégis pikkelt rá. Aaron Sorkin rendezői debütálása pont az, amit várhattunk tőle: sok duma, menő zene és vágások, szóval igazi stílusgyakorlat nem kevés Scorsese-sággal. Igen erős kezdés!
Molly épp lemaradt élete álmairól. Pár pont hiányzott tanulmányai folytatásához és az utolsó olimpiai selejtezőjén is bejutó helyen állt, amikor elesett egy statisztikailag szinte lehetetlen dolgon. Ez már második komoly sportsérülése volt, s már az elsőnél is karrierje abbahagyását javasolták az orvosok. Miközben testvérei sikert sikerre halmoztak (egyikük pl. az egyetlen téli olimpiai bajnok, aki később bekerült az NFL-be), ő megmaradt titkárnőnek, holott jogi, pénzügyi/könyvelői és valószínűségszámítási ismeretei jóval túlmutattak ezen. Egyik nagymenő főnöke azonban meglátta benne a lehetőséget és elhívta pókerjátszmájára sikeres színészek (a valóságban DiCaprio, Tobey Maguire, Ben Affleck és még pár nem megnevezett színész), zenészek és a szórakoztatóipar egyéb krémje közé. Scorsese hűen innen aztán felpörögnek a lapjárások.
De már az eddig vezető út is milyen lendületes! A párját ritkító akciódús (sportfilmbe illő) síversenyes nyitójelenetben Sorkin gyorsan belevág stílusába, mintegy érzékeltetve, hogy itt 140 percig alig lesz megállás. Ugyanis már itt olyan vágásokkal és képi-zenei-narrációi összhanggal találkozunk, amivel egyértelművé válik: Sorkin rendezni is nagyszerűen tud, szépen elleste a módszereket a többiektől, akikkel íróként dolgozott. Mondjuk azok az átültethető vizuális megoldások (főképp átúszások és feliratok), amiket itt láttunk később jócskán visszavesznek. Lehet 140 percen keresztül tömény lenne, de elfért volna több is.
Sorkin stílusa természetesen a szövegben is visszatükröződik. Szerintem nincs összesen 5 perc, amikor se párbeszédet, se narrációt nem hallunk. Nagy figyelmet igényel tehát a film, de megéri, pláne ha szereti az ember a Scorsese hangulatot (A nagy dobás, Haverok fegyverben, Arany, Barry Seal, stb), hiszen ha ez az „előélet” megvan, akkor a játékidő csak úgy elrepül, még ha középtájon néhol el is kezd kissé döcögni. Mondjuk nem a fő krimi vonal.
Vannak olyan jelenetek, amik a történethez nem adnak sokat hozzá. Akit nem kap el az alkotás, annak ezek negatívan sülhetnek el, ugyanakkor meg itt vagy valami humorforrás van, vagy emlékezetes mellékfigurákat kapunk pár percig, esetleg Sorkin stílusgyakorlatot. Ha az elején megfogott a film, ezeket nem éled meg negatívumként, de tény, hogy a 140 perc így lesz annyi – viszont melyik hasonló felépítésű alkotásban NINCS ilyen?
Szóval vannak mókás és emlékezetes mellékszereplők (a szerelmes alkoholistától az egyszer nagy mázlis örök vesztesig), de mi a helyzet az ismertebb nevekkel? Kevin Costnert keveset látjuk, de akkor nagyon örülhetünk. Ő Molly szigorú apja, kisujjból kirázza, de azt tökéletesen. Michael Cera alakítja a pókerező színészek alteregóját, kicsit idegennek tűnhet egy DiCaprio eljátszására, de meglepően jól csinálja a semmi különöset. Viszont – bár indokoltan – eltűnik valahol félúton, s már nem is tér vissza, hiába van elejtett félmondat rá utalva. Sanszosan ez már nem fért bele a játékidőbe, így viszont akad egy félbehagyott szál.
Idris Elbának egy igen durván kimagasló monológjelenete van, ami színészileg talán a film csúcsa is, bár 1-2 vicces mellékszereplő azért kihívhatná. És akkor ott van a szinte folyamatosan mélyen dekoltált Jessica Chastain, akire szintén nem lehet egy rossz szavunk sem. Nem egy Oscarra készülő stáb ez, de ilyen jó forgatókönyv és rendezés mellett sem lesznek másodrangúak, a stílusgyakorlat nem emelkedik felül rajtuk. És ez így van jól.
Apropó stílus: jópofák az indirekt negyedik falak (Molly könyvének megfilmesítésről nem egyszer esik szó) és utalások (a köpésre lévő Wall Street), továbbá ötletes volt a síjelenet sportközvetítési felületének mintájára ugyanezt a pókeres részeknél látni. Épp csak Kordáék feje hiányzott valamelyik sarokból. Aki ennek hallatán hirtelen megijedne, megnyugtatásul mondom, hogy én, aki sosem játszott és a szabályokat se tudja, is élveztem. Egyszerűen a narráció és a stílus eladja. Oké, Margot Robbie nem magyarázza el meztelenül a habfürdőben pezsgőt iszogatva a szabályokat, de nem is szükséges, mert inkább a pénz és a blöff a lényeg.
Sorkin végül a már a leadben is emlegetett zenét sem hanyagolta el. Daniel Pembertonnal a Steve Jobs kapcsán dolgoztak együtt, a zeneszerző pedig azt a hangzásvilágot keverte kissé a Renzor-Ross duó Közösségi hálójával miközben az elektronikusság mellett adott némi kaszinó és pókerhangulatot is (Ocean’s 8 demó? Azt is ő szerzi). Ráadásul egyszer elhitetheti velünk, hogy akkor most jön az ilyen filmekben elmaradhatatlan Rolling Stones beúszása, de nem: az is score. Mesterien él együtt a vágásokkal és a képi effektekkel, a hangulathoz ott is hozzátesz, ahol nem is feltétlen vesszük észre. Szépen összehozták ezt a direktorral!
Az év első premiernapján tehát mindjárt kaptunk egy ütős alkotást, ami ugyan mostanában sokat látott sablonokra épül, ez Sorkin stílusán keresztül mégis frissnek hat (soha rosszabb első rendezést!), mégse akarta túltolni, így teret engedve színészeinek. Ettől függetlenül viszont ott vannak azok a kis megbotlások, de ha elkap a film az elején, vagy ha szereted az ilyen felépítésű mozikat akkor mire előjönnek ezek a kisebb-nagyobb hibák, már mindegy: addigra úgyis Sorkin és/vagy Chastain rabjává válsz. És nem hiába!
