A szabadság ötven árnyalata (Fifty Shades Freed), rendező: James Foley, szereplők: Dakota Johnson, Jamie Dornan, Eric Johnson, magyarul beszélő, amerikai romantikus dráma, 105 perc, 2018
A most megjelenő A szabadság ötven árnyalatával lezárul ez a csodás trilógia, végre kiderül, hogyan végződik Anastasia és Christian tündérmeséje. A mi életünkből meg ellopnak újabb két órát, de meg is érdemeljük, ha harmadszorra is beülünk a moziba.
Habár jelenleg csak a befejező rész van a mozikban, mégis inkább a teljes trilógiát értékelném, mert egyszerűen nincs annyi akció egy részben, hogy az elemezhető legyen. A cselekmény, mint olyan, nem létezik, nincs feloldásra váró konfliktus, nincs karakterfejlődés, csak drága cuccok vannak és lagymatag ágyjelenetek.
Ha találni szeretnék egy indokot, amiért érdemes volt megnézni ezt a három filmet, akkor az az, hogy bemutassa, hogyan NEM szabad írni egy történetet. Az egészben ugyanis nincs egy olyan részlet, amiben a tudatos tervezés akár csak a szikráját is felfedezhetnénk. A szereplők teljességgel jellemtelenek, akiknek a cselekedetei szöges ellentétben állnak az általuk hangoztatott elvekkel. A megszokott konfliktus-megoldás páros helyett inkább csak műbalhék és békülős szex van, de ebből vagy 4-5 egy részben. Ettől olyan érzés a filmet nézni, mintha az autónk 2 méterenként lefulladna és így próbálnánk meg eljutni a célunkig. 10 perc után már vérben forgó szemekkel üvöltenénk, de folytatjuk az utat, ha már eddig eljutottunk.
A csodás történet mellé kapunk két teljes mértékben semmilyen főszereplőt. Christian Grey az első részben határozottan kijelenti, hogy „I don’t make love, I fuck” (magyarán ő nem szerelmeskedik, inkább ba#&), majd hogy számára a romantika nem létezik. Néhány perccel ezen kijelentések után mégis virágokat, ajándékokat küldözget Anastasianak, majd elviszi őt a csillagfényben helikopterezni. Úgy gondolom, hogy ez már kimeríti a romantika fogalmát, de az első közös éjszakájuk mindenképpen. Ez igazán erős jellemre vall, nem? Mert elvileg ő egy titokzatos, bonyolult alak, akinek durva lelki sérülései vannak, és ezért senkit sem enged közel. Kivéve persze az első egyetemista gyakornokot, akinek hála a harmadik filmre egy igazi papucsférjjé válik. Természetesen az sem derül ki, hogy mi ez a nagy seb, amit hordoz, ugyanis elhangzik a szájából egy mondat, miszerint nem is emlékszik a gyerekkorára, csak onnantól, amikor nevelőszüleihez került. Magyarul csak onnantól vannak emlékei, hogy egy dúsgazdag családban él, és a legnagyobb gondja, hogy valaki nem engedelmeskedik neki? Valóban borzasztó lehetett.
Anastasia karaktere hasonlóan sántít, mert bár hangoztatják róla, hogy szép is, meg okos is, de a tettei ezt a kijelentést nem támasztják alá. Először is lefekszik egy erőszakoskodó milliomossal, aki rongyként kezeli. Ráadásul a szerződés megtárgyalása után meglepődik, amikor Christian elnáspángolja őt a vörös szobában, és kiakad, hogy élvezi, hogy fájdalmat okozhat másnak. Nem tudom mit lehetett félreérteni a „vesszőzés”-en, de úgy néz ki egy szövegértési feladat is kifogott rajta.
Ezek után felmerül a kérdés: mit is szeretnek egymásban tulajdonképpen? Anastasia egyetlen erénye a szépsége. Nem okos, nem ügyes, csak szépen mutat drága ruhákban, és jó az ágyban. Christiannak milyen tulajdonságaiba szerethetett bele? Szép? Persze. Gazdag? Nyilván. Vicces? Okos? Tehetséges? Jószívű? Ezek nem derülnek ki, annyit tudunk, hogy gazdag (a szülei pénze) és szép (a szülei génjei). Tehát magától nem sokat ért el, csakúgy, mint Anastasia. Christian egy zsarnok, és összesen ennyit lehet elmondani róla. Az állítólagos betegsége is csupán ennek köszönhető: egy gazdag férfi, aki gyűlöli ha valaki ellentmond neki, így a szexben is inkább uralkodik a másikon. Na de kit érdekel ez, ha panorámás lakása van?! Lényegében a kettejük kapcsolata nem szól másról, mint a szexről, szó sincs itt lelki kötődésről.
A baj ezzel a trilógiával nem az, hogy sokat szexelnek benne, vagy hogy nyálas. Láttunk más romantikus, csöpögős filmeket, és nem szenvedtünk ennyire. A baj az, hogy azt mutatja, hogy megtalálhatod a boldogságot, ha szép vagy és gazdag. Mert az 50 árnyalat szerint csupán ennyi kell: nem baj, ha egy zsarnok vagy, legyél gazdag és szép és már meg is kaptál mindent. Egészen más lenne, ha Christian egy csóró, lecsúszott alak lenne, aki kitartóan küzd az álmaiért. Vagy Ana lenne ronda, viszont elképesztően vicces. Így csak kapunk két szép embert, akiknek még anyagi gondjaik sincsenek, és lényegében nincs egy nagy közös probléma, amelynek megoldása közben összekovácsolódnának. Még az állítólag S&M szex is ugyanolyan langyos és mű, mint az egész történet. Sőt, több a lelki, mint a testi durvaság a két főszereplő között. Ráadásul elképesztően megalázó mind a nők, mind a férfiak tekintetében: lényegében mindkét fél egy szép dísztárgy, egy üres váza, akiknek annyi a dolguk, hogy szépek legyenek, mindegy mi van belül.
Oldalakon keresztül sorolhatnám, hogy milyen alapvető hibák vannak ebben a történetben, de úgy érzem felesleges. Aki szereti a könyvet, az szereti a filmet is, és pont. Aki ennél egy kicsit igényesebb romantikára vágyik, az eleve nem is nézi meg. Így hát a végén egyetlen kérdés marad, ami a három film alatt végig foglalkoztatott: ki a fene takarítja azt a sok csetreszt a vörös szobában?!
