A bosszú – Kritika


A bosszú (Revenge), rendező: Coralie Fargeat, szereplők: Matilda Anna Ingrid Lutz, Kevin Janssens, Guillaume Bouchéde, Vincent Colombe, francia akcióthriller, 108 perc, 2017. (18)

Minek ment oda?

Van olyan, hogy az ember felteszi a kérdést, miért tart valami autóval órákig, ami gyalog csak pár perc, de ez még mindig semmi egy repülő kalapácshoz képest.  Vér, vér és még több vér. A megerőszakolt lány csúnya bosszút áll a férfiakon.

Távol a világ zajától, valahol kietlen pusztaságban áll egy minden földi jóval felszerelt luxusvilla, ahova helikopterrel szokás érkezni. A mindig háromnapos borostát viselő, kisportolt Richard (Kevin Janssens) ide hozza szeretőjét, a csinos és szemtelenül fiatal Jent (Matilda Anna Ingrid Lutz) és rögtön a lényegre térnek.  Hamarosan társaságot kapnak, megjönnek Richard barátai, Stan (Vincent Colombe) és Dimitri (Guillaume Bouchéde) is. A fiúk vadászni fognak, de előtte még buliznak egyet. Jen falatnyi ruciban vonaglik előttük, Dimitrivel még ki is kezd, aki meglehetősen rosszul reagálja le a dolgot és másnap, az elutasítást követően – Richard távollétében – megerőszakolja őt. Tartva attól, hogy eljár a lány szája, olyan dolgot tesznek vele, melynek eredményeként az élettel összeegyeztethetetlen sérülést szenved.  Ő azonban nem adja fel, ami valószínűleg padlóra küldené A feláldozhatók összes részének összes szereplőjét, az csak lelassítja és borzasztóan fáj neki. Miután megszabadult vagy kétszáz liter vértől, úgy dönt, hogy bosszút áll és ekként is tesz.
Az elkövetkező egy-másfél órában módszeresen levadássza a férfiakat, melynek során újabb, sokszor kétszáz liter vér folyik ki mindenkiből. Üldözik őt terepjáróval, motorral, quaddal és gyalogosan is, de semmi esélyük. Amit látunk, az egy kegyetlen bosszúpornó, ahol egy butácska, seggriszáló csajsziból hidegvérű gyilkológép válik, miközben a macsó férfiak azon veszik észre magukat, hogy tele a gatyájuk és kétségbeesetten küzdenek az életükért. Egyre idegesebbek, kapkodnak, hibáznak, ami végzetesnek tűnik számukra.
Amitől ez a film igazán jó, hogy bár a szereplőkhöz hasonlóan ezer sebből vérzik, valahogy nem érdekli az embert, miközben nézi. Lehet utólag agyalni az erőszakon, lehet hibáztatni az áldozatot, aki csak jól akarta érezni magát, lehet hüledezni a rengeteg bakin, a biológia órán tanultak megcsúfolásán, de akkor és ott, amikor benne ülsz a székben és a szemed nem tudod levenni a vászonról, konkrétan lesz…od. A nyers naturalizmus ellenére az egész egy véres lázálom, a valóságban öt perc után már mindenki halott lenne. De az nem hiányzik senkinek. Ki akarod élvezni, ahogy lőfegyverrel, vadászkéssel, puszta kézzel, vagy éppen üvegszilánkkal tesznek egymásban kárt ezek a népek, majd hosszú perceken keresztül szenvednek, vagy ha éppen olyanjuk van, műtik magukat.

Coralie Fargeat első egészestés filmje korántsem tökéletes, de jól áll neki a nagy vászon, lapostévén szinte lehetetlen ezt a mennyiségű és minőségű halált befogadni. A milánói születésű Matilda Anna Ingrid Lutz pszichológiát tanult, mielőtt Los Angelesbe költözött volna. Csinos teremtés, de szerencsére az alakítása nem olyan, mintha egy modell kezébe távcsöves puskát adtak volna a buli kedvéért, a színészetórák, a boksz, a szörf és a sziklamászás azért meglátszik. A film talán legnagyobb gagje, hogy a gazdag szépfiú filmszerepet ígér a csajnak azzal, hogy megereszt néhány telefont. Ő azonban nem Hollywoodra, hanem Kanadára gondol, ahol formás hátsójú főhősnőnk karaktere jó eséllyel éppen ilyen filmekben domboríthatna.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Benedict Cumberbatch és a Sherlock sorozat sztárjai meghívnak egy reggelire
Következő cikk A hét röhögései (241.)