Oz 1-6. ÉVAD – Kritika


Oz, készítő: Tom Fontana, szereplők: Ernie Hudson, J.K. Simmons, Lee Tergesen, Dean Winters, Terry Kinney, Edie Falco, amerikai drámasorozat, 55 perc, 6 évad, 1997-2003. 

Oz, a csodák halála 

Ha valaki késik, akkor vagy meghal, vagy nemi erőszak áldozata lesz. Tom Fontana sorozatkészítő állítólag ezzel ösztönözte színészeit arra, hogy jelenjenek meg időben a forgatáson, különben így jártak a karaktereik. Az Oz az első igazi kábeles drámasorozat volt, ami a Drót és a Maffiózók szentháromságának harmadik pillére. Olyan súlyos börtöndrámáról beszélünk, ahol a bűnöket még Isten sem bocsájtja meg, de valahogy mégis egy embertelen világ emberi oldalát mutatják be. Brutális, reális, kötelező.

Nem a Maffiózókban voltak először antihősök, akikért rajongtunk, nem a Drótban foglalkoztak először a rendszer hibáival és a korrupcióval és nem a Trónok harca képes egyedül kinyírni a főszereplőit és közben megszámlálhatatlan karaktert mozgatni. Ezt mind az Oz tette meg 1997-től, hat évadon keresztül. A börtönélet legsötétebb sarkait mutatják be, ahol prostit csinálnak az emberből, megalázzák, az arcára szarnak, megerőszakolják, eltörik egyszerre az összes végtagját, elvágják a bokáját, megölik a családját, kivájják a szemét, levágják a karját, hasba szúrják, élve befalazzák és aki megúszná ezeket a „baleseteket”, azokra ott vár az egyik blokkban a halálbüntetés. Ráadásul minden túlzás nélkül mondható, hogy ezek a fizikai brutalitások semmik ahhoz képest, amit a karaktereknek lelkileg kell átélniük. Iszonyatos kordokumentum, a tévézésnek abból az időszakából, ahol abszolút nem volt megszokott drogokat, meztelenséget, homoszexuális aktusokat, nemi erőszakot és ilyen mennyiségű káromkodást alkalmazni.

A sorozat egy kitalált helyszínen, az Oswald Büntetés-végrehajtási Intézetében játszódik (röviden Oz), azon belül is az Emerald City-ként emlegetett blokkban. Em City lényege, hogy olyan környezetet teremt, ami segít a foglyoknak abban, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba, ha nem pont az életfogytiglanjukat töltik. Éppen ezért minden társadalmi csoportból beemelnek ide embereket, hogy olyat játszanak, mintha a való életben lennének. Vannak itt gengszterek, muszlimok, latinók, feketék, neonácik, értelmiségiek, sztárok, junkie-k, olasz maffiózók, fiatalok és idősek. A gondolat szép és kedves, de ezek az emberek képtelenek egymás mellett létezni. Náluk egyetlen sértődés máris kivégzéssel oldódik meg és egy félrehallás is azonnal vendetta. Hihetetlen aljas és bűnös mindenki, akiket utálsz is a tetteik miatt, de olyan hihetetlenül okosan van megírva, hogy ezzel együtt sajnálod is őket, mint a körülmények áldozatait. Az Oz nem csupán az elítéltekkel foglalkozik, hanem az egész börtön napi rutinjával, amibe beletartoznak az őrök, az igazgató, a vezetők, a pszichológus, a nővérek és a pap is. Ez a hely mindenkiből kihozza az állatot, még az ott dolgozókból is, de nem a brutalitáson van a hangsúly, hanem ahogy megélik annak hatásait és következményeit. A sorozat nagyjából ellehetetleníti a nézőnek azt a képességét, hogy ítélkezzen, ami elég nagy mutatvány ebben a szakmában. Pláne, hogy pontosan tudjuk, mindenki bűnös.

Nem nagyobb börtönök kellenek, nem jobb börtönök, hanem jobb igazság; mondja ezt az egyik rab. A részeket egy narrátor vezeti fel és zárja gondolataival, ami totálisan szürreálisan van előadva és olyan börtönfilozofálgatásban lesz részünk, amiben nincs köszönet. A sorozat nyomasztási képességén sokat dob, hogy szinte egyetlen jelenet sem játszódik kint, csak és kizárólag minden a falak között történik. Mindenki benn van, a szereplők és a néző is. Az egyedüli kültéri jeleneteket azok az egyperces mesék biztosítják, amikben bemutatják, ki hogy került a börtönbe, tehát az összes szabadság amit látunk, az tulajdonképpen egy bűntett.

A karakterrajzok hibátlanok és részletesek, a környezet ingerszegény és a színészi alakítások olyan hitelesek, mint a Drótban (pedig összesen csak két színész ült valóban börtönben a szereplők közül, Pancamo és Poet megformálói.) Ennek a világnak olyan sajátos szabályai vannak, olyan egyéni világrenddel bír, akkora kegyetlenséggel, amit nem lehet megszokni és előbb kinyírják egymást, mint a börtön őket. A megbocsájtás és a bosszú, a remény és a keserűség olyan gyorsan váltakoznak, hogy az szinte követhetetlen és még a nézőt is megborítja érzelmileg.
Sose tudod ki fog meghalni, teljesen őrült és kiszámíthatatlan. Más sorozatokban, filmekben a halni készülők kapnak egy utolsó bölcs monológot, vagy egy arcközeli felvételt megnyugvásként, de az Ozban ennek a teljes ellentéte következik be. Itt valakit kétszer megerőszakolnak hátulról, végtelenül megalázzák, egy szikét állítanak az oldalába, a néző már szinte könyörög, hogy haljon meg, erre a következő pillanatban kinyírnak a készítők egy teljesen másik főszereplőt. Ráadásul az összes téma más filozófiai aspektusból kerül megvilágításba; a pszichológus képviseli a logikát, a pap a hitet, a börtönigazgató a hatalmat, a kormányzó a politikát, a blokk vezetője a naivitást és az összes rab egyszerre felel a reményért és bűnbeesésért. Annyira komplex és úgy jár körbe minden szemszögből bármilyen kérdést, hogy levegőt se merünk venni, hátha okosabbak leszünk és jobban megértjük az ember gondolkodását, érzelmeit és működését.

Minden évadban, akár több szálon és éven átívelve, kapunk történeteket, lesz itt lázadás, drog-business, amit benn csak cicinek hívnak és igazi love-story is. Egyeseknek olyan összetett sztorija van, hogy nehéz követni ki mit érdemel, ki szenvedett többet és kit hibáztathatnak a karakterek: önmagukat vagy a másikat. A kérdés végig az lesz, hogy ezek az emberek vajon megváltozhatnak e és képesek e rá, hogy a társadalom hasznos tagjai legyenek, vagy egyáltalán: lehet e bárki jobb.

Zenében szól a Red Hot, vagy bármilyen rock, ha nem éppen klasszikus rap, a színészek közt meg számoljuk, hogy milyen sok volt aztán később a Drótban, a Dexterben, a Lostban, de itt van J.K. Simmons és Eddie Falco is. A rendezők közt is ismerős nevek csengenek, például Steve Buschemi, Kathy Bates vagy Matt Dillon, miközben az HBO-nak még ahhoz is volt képe, hogy az egyik részben kikancsintson saját magára, amikor a rabok végre kábeles adón nézhetik a Maffiózókat.

Az intróban láthatjuk, ahogy valakinek épp egy OZ feliratú tetoválást varrnak a karjára. Az konkrétan a készítő, Tom Fontana, felkarja és ahogy az a klasszikus sorozatokkal lenni szokott, az OZ-t a maga idejében nem értékelték, mostanra viszont már kult. Fontana tehát jól döntött, hogy magárra tetováltatta a sorozat címét, mert nem csak úttörő volt, de azóta sem írt senki ilyen menő sztorit. Oz egy olyan pokol, ahol a Sátán is kispadon ülne és egy olyan menny, ahol minden angyal ruhája véres.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 9 filmkockában egy mozi
Következő cikk Miles Teller a Top Gun 2-ben