A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale), készítők: Bruce Miller, szereplők: Elisabeth Moss, Max Minghella, Joseph Fiennes, Yvonne Strahovski, Alexis Bledel, Samira Wiley, Ann Dowd, amerikai dráma, disztópia, 60 perc, 2 évad, 2017-
Mennyit bír el az emberi (női) lélek?
A szolgálólány meséje napjaink egyik legkiemelkedőbb presztízssorozata, ugyanis a legnagyobb gendervita és “#metoo” forgatagban robbant be tavaly a Margaret Atwood disztópikus regényéből készült feldolgozás, ami mára bőven túlnőtte “édesanyját”. Az idei évad bár tökélyre fejlesztette a szenvedés fogalmát, mégis elvitathatatlan tőle az a lelki terror, amivel idén is fogságban tartott minket a szó legpozitívabb értelmében.
A második évad beharangozásánál nagy hangsúly volt az új helyszínek bemutatásán (Kolóniák és Kanada), ami valóban az egyik legfajsúlyosabb elemit képezték a dramaturgiának, ugyanis az idei évad egyetlen célja az volt, hogy még jobban elmélyítse, hogy mennyire az emberi természet ellen van mindaz, amit ez a rendszer képvisel. Nem pusztán emberjogi és erkölcsi szempontból kérdőjelezi meg mindazt, amit látunk, hanem fizikailag is mindenki – még a legnagyobb hívek is – valamiféle kitörést kísérelnek meg a jelenlegi helyzetből, ugyanis az évad végére mindenki így vagy úgy, de összeomlik, és olyan érzelmi reakciókat produkál, ami teljesen én-idegen tőlük.
Az évad történetvezetése June terhességén húzódik végig, a részekben továbbra is jelen lévő flashbackek Junehoz és Hannah-hoz és az ő felneveléséhez kapcsolódik. June terhessége egyben „menekülés” is egy kicsit a rendszerből, ugyanis várandós anyaként semmilyen testi fenyítés nem érheti őt és ezt igyekszik is kihasználni. A legérdekesebb és legfeszültebb jelenetek az első évadot sokkal durvábban túlnőve a June és Serena páros macska-egér játékai voltak, ugyanis érdekes volt látni, hogy olykor simulékonyságukkal, máskor kegyetlenségükkel hogyan taktikáztak egymás mögött, hogy elérjék azt, amit akarnak. Igazából a két nő személyisége csaknem teljesen hasonló, mindkettőjükben ott van a megfelelni akarás, a rendszertől való félelem, ami az évad végére tökéletesen azonossá válik az anyai ösztönből fakadó vágyukkal és a kollektív tudatukkal. Ők a nők közösségébe tartoznak, akik ebben a rendszerben teljességgel magukra vannak hagyva. Elisabeth Moss és Yvonne Strahovski csodásak, hihetetlen mennyi szenvedélyt tudtak belevinni karaktereikbe.
Az évadban egyébként három dramaturgiai csúcspont volt, ami három részhez kötődik, egyrészt June szülése, amelynek során teljes egészében uralta az epizódot. A csodálatos jeges, havas, halált sugalló táj fényképezése mellett a lemondáson és a gyermeki élet ösztönös megmentésén volt a hangsúly, itt már mi is végképp feladtuk, hogy June valaha is kijuthat innen (egyáltalán ki akar?). A másik részben a fiatal, 15 éves lány áldozata egy magasztosabb eszméért sokkal több terhet adott lelkileg, mint egy robbantásos merénylet vagy egy szolgálólány öngyilkossága. Itt megállt a rendszer is egy kicsit és elgondolkodott, hogy ugye nagyjából 5-6 éve létezhet ez az államforma, mégis akik ebben szocializálódtak egészen kiskoruktól fogva, még számukra is életidegen és embertelen az az eszme, aminek meg kell itt felelniük. A harmadik pedig a finálé, ahol egy radikális szemlélet végre megtörik és előtérbe kerülnek azok a vágyak, amiket a lelkük mélyén mindvégig éreztek, de nem mertek felvállalni a Gileadot üdvözítő Istenfélő emberek is.
A legmeghökkentőbb a sorozatban, hogy a mai napig valóban léteznek olyan országok a Föld különböző pontjain, ahol nem is ennyire destruktívan állnak a női jogokhoz, de közel hasonló megaláztatásokat kell elviselniük nap mint nap. Még a fejlett, nyugati társadalmakban is állandó téma, hogy munkahelyeken nők kevesebbet kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, vagy a láthatatlan munka még mindig a nőket terheli, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ez az évad kicsit már olykor túlszaladt a szenvedés határán és hibájának is talán ezt az egyet tudnánk felróni: June döntései a részek végén és későbbi cselekedetei olykor ellentmondásosak voltak, a nagy elhatározásokból a végére mindig az ellenkezője valósult meg, de valószínűleg ez is volt a cél: mennyit képes egy nő lelkileg, fizikailag és emberileg elviselni? Hol húzódik a határ, amikor már nem csak nőiségében, hanem emberi mivoltában gyalázzák meg az embert? A harmadik évadban reméljük már a bosszú asszonyával nézhetünk farkasszemet. A sorozat pedig továbbra is baromi jó, hiszen érzelmileg olyan brutálisan tud bevonni minket, amit utoljára talán a Jagten (A vadászat) című filmnél éreztünk. Tehetetlenségedben dühöngsz, meghatódsz és felháborodsz és irtóra élvezed ezt az érzelmi hullámvölgyet, amire hétről hétre felülhetsz.
