Gyilkos játékok 1. évad – kritika


Gyilkos játékok (Heathers) készítő: Jason A. Micallef, szereplők: Grace Victoria Cox, Melanie Field, James Scully, Jasmine Mathews, Brendan Scannell, amerikai young adult fekete komédia, 2018-, 1 évad

Túlzások szatírája

Nem csak a nosztalgiának, de az adaptációknak is reneszánsza van, hiszen mostani sorozatunk is egy – inkább kint – kultfilmmé vált 1988-as filmhez nyúlt és átfordította azt a mai social media-függő és szélsőségekben gondolkodó társadalomkritikus young adult komédiába, aminek majdnem végig sikerült tartania a kizökkentő kontextust, de a végére az adrenalin alább hagyott és egy közepesnél valamivel jobb helyezést ért el az idei legjobb újoncok kategóriájában.

Anno Winona Ryder és Christian Slater rengette meg a gimnáziumok falait önpusztító valóságukkal és az iskolai erőszakot éltető attitűdjükkel, természetesen mindezt kicsit trash formában és röhejesen eltúlzott gyilkossági akciókban. A mostani sorozat is ezt a vonalat erősíti, azonban korunk kicsit álságos valója is pont azt tükrözi, amiről ez a sorozat is beszél: Amerikában a márciusi bemutatót elhalasztották a floridai iskolai lövöldözések miatt júliusra, mivel a sorozat pont ezt a fajta magatartást „élteti”, pedig ha az intellektusunkat is kicsit használjuk és mögé látunk, teljesen egyértelmű, hogy ebbe a fajta szabályok által körbezárt save space-be próbál meg durván behatolni a Gyilkos játékok a maga tabudöntögedő és önironikus módján.

Érdekes, de nem aratott nagy kritikai sikert sem itthon, sem kint (4,6-os IMDB értékelés), pedig vannak értékes pontjai a sorozatnak, sőt…. Látszik az egész évad látványvilágán, hogy az alkotó, Micallef korábban inkább világosítóként dolgozott a filmszakmában, ugyanis a színek, a neonos hatások, a kicsit 80-as évek hangulatot annyira hibátlanul adja vissza, hogy a szemnek egy kész látványorgia, mindaz ami elénk tárul. A stylistot nagyon ritkán lehet megdicsérni, de ebben a sorozatban a merész göncök, a kihívó viselkedés kivetülése a kiegészítőkre és a színharmónia ismételten nagyon árulkodó volt (Veronica – kék, Heather McNamara – sárga, Heather Chandler – piros, Heather Duke – zöld..stb). A fényelés, a beállítások mind-mind arról árulkodnak, hogy itt bizony egy szakemberrel van dolgunk, aki főszerepbe állította a színészek mellett a látványt is, ugyanis a sorozatban felmerülő összes társadalmi problémát mindig csak a látszat alapján ítélik meg az emberek, szóval ez egyfajta szimbóluma is az alkotásnak. Ha belegondolunk egyre ijesztőbb, hogy a mai Z generáció példaképei már semmitmondó celebek, influencerek vagy youtube-erek, akik kikerülése az internet miatt szinte lehetetlen, így ahhoz, hogy valaki ne váljon ennek a látszateszménynek az áldozatává, még több intelligencia és példamutatás kell szülői oldalról, amit a sorozatban szintén kiparodizálnak, ugyanis itt apa és anya pástétomot zabálnak, Teslát vezetnek és a nap legnagyobb részében a fotelben ülnek és nyomkodják az iPadjüket.

A történet egyébként rém egyszerű. Létezik egy gimnázium, Westerburg, ahol van a tipikus népszerű lányok csapata, melynek mindegyik tagja Heather (innen az eredeti cím), plusz egy fő még csatlakozott, Veronica, aki pesszimista hozzáállása miatt kicsit kilóg a többiek közül. Összejön egy fiúval, J.D.-vel, akiről szépen lassan kiderül, hogy egy pszichopata és az iskolában egyre jobban elkezd szaporodni az öngyilkos diákok száma. A legjobb része ennek a feldolgozásnak, hogy az 1988-as változathoz képest sokkal túlzóbb elbeszélésmódot és humort alkalmaz, ami már-már karcolja a tűréshatárt, de nyilván ehhez is egyfajta tolerancia és befogadás szükségeltetik. A lány csapat ugyanis ebben a mostani felállásban egy túlsúlyos primadonnából, egy magát leszbikusnak mondó félvér lányból és egy cross-dresser meleg srácból áll. Az iskolai is tele van kockákkal, meleg focistákkal, feminista leszbikusokkal, petíciókat lobogtató aktivistákkal, szóval csupa olyan emberrel, akik általában egy kisebb közösséghez tartoznak, ugyanis itt már az a ciki, ha normális vagy.

Az álszentség a legjobb eszköz arra, hogy népszerű legyél a suliban és az elesetteken is csak azért segítenek, hogy a segítő személyt imádják. A tanárok jelenetei is kiválóan ábrázolják, hogy miként működik a mai társadalmi gondolkodás. A nevelőiben zajló párbeszédek hihetetlen felszínesek és bosszantóan őszintén festik le a különböző csoportokat és azt, ahogy ők gondolkodnak (pl. kötelező jelleggel kell egy meleg tanár; a pedofil tanárra semmiféle szankció nem vár, mert nem hisznek a diákoknak; a tanárok kötelezően fegyvert tartanak az irodájukban a sok öngyilkosság miatt…stb.). A zenei válogatás is kiváló, ráment a ma divatos nosztalgiahullámra és ömlik a retro rock feldolgozások tömkelege és a synth wave, ami kiválóan passzol egyébként a neonos képi világhoz. A sorozat történetvezetése és a sok tabudöntés az évad második felére sajnos elfárad, már nem bír olyan meghökkentő lenni, mint a kezdéskor, így nem is baj, hogy ezt a sztorit lezárták és a következő évad már másról fog szólni (az utolsó jelenet is ezt sugallja), hiszen egy antológia sorozatról van szó.

Igazából aki szereti az extravaganciát (nem csak botrányos filmekre és sorozatokra értem, hanem úgy a mindennapokra is), neki nagyon fog tetszeni. A sorozatban szereplő diákokra pedig csak egyetlen mondatban tudnék reagálni, a Westerburg bejáratánál óriási betűkkel kiírt idézettel Khloe Kardashiantől, ami már is jól mutatja a széria koncepcióját: „Légy önmagad, az, aki lenni akarsz.” De ennyire?!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sötét elmék - kritika
Következő cikk A Sony Venomja csak 13-as besorolást kap egy Marvel crossover reményében