Predator – A ragadozó – kritika


Predator – A ragadozó (The Predator), rendező: Shane Black, szereplők: Olivia Munn, Boyd Holbrook, Trevante Rhodes, Keegan Michael Key, Alfie Allen, Jacob Tremblay, amerikai akciófilm, kalandfilm, horror, 107 perc, 2018 (18)

Csillagközi rabló-pandúr

Szembetűnő tény az új Predátor filmmel kapcsolatban az ív, ami az 1987-es első rész, és a jelen alkotás között áll fenn. Hullámvölgyekkel, és nagy mértékű szintváltásokkal tarkította az idő a Ragadozó filmeket (főképp az Alien vs. Predator próbálkozások tépázták meg igazán a rém hírét). Úgy tűnik 2018-ra kikopott belőle a székhez szegező akció, a helyét pedig a bugyuta helyzet- és jellemkomikum töltötte ki.

Nem áll jól Shane Black rendezésének a Trópusi vihar szintű humor és akció egyvelege. Mintha egy trash horror filmet néznénk, pláne amikor a szereplők azon morfondíroznak, hogy a ragadozó úgy néz ki, mint Whoopi Goldberg.

Miközben az említettekhez hasonló helyzeteken nevetünk, felmerülhet bennünk, hogy hiszen kellemesen szórakozunk, minden rendben van a világgal, azonban a ragadozók hajszái és a vér mennyisége a vásznon, halvány nyomokban emlékeztet minket, hogy épp egy Predátor filmet nézünk.

Mindez pedig attól a Blacktől kevés, akitől már olyan filmeket zárhattunk a szívünkbe, mint Az utolsó cserkész vagy a zsánert teremtő Halálos fegyver, azonban úgy tűnik az akcióvígjáték mély és bebetonozott komfortzónájából képtelen kilépni a direktor. A Predator tulajdonképpen a nyolcvanas évek akció-vígjátékaira emlékeztető patchwork. A metafora ezen a ponton szeretné jelezni a film szétdarabolt mivoltát- mintha egyszerre néznénk a Carriet egy autista kisfiú verziójában, miközben nézzük a Függetlenség napját a Trópusi viharral a háttérben. A fő karakterek pedig a Halálos fegyver szuicid Mel Gibsonjának alteregói.

A dramaturgia és a karakterrajz elnagyolt, és sokszor hiteltelen, vegyük például az indokolatlan lobotomizált űrkutyát, és a mentolos cukorkát megszállottan ropogtató főgonoszt, kinek a vicceiről még most sem tudja eldönteni a kritika írója, hogy vajon direkt voltak-e kínosak. És itt látszik meg igazán, hogy a 20th Century Fox jobban járt volna, ha Black kezére néha azért rákoppint a teljes alkotói szabadság helyett, mert így egy kontrollálatlan ötlethalmaz lett mindez.

A felemlegetett problémák talán még nem lennének akkora akadályok egy kellemes csalódáshoz, azonban mégiscsak a Predátor világáról beszélünk, ahol eredetileg a sárban feküdve fojtottuk vissza a lélegzetünket egy láthatatlan pusztító űrlénytől tartva, és sokszor még abban sem voltunk biztosak, hogy Schwarzenegger izmai megmentenek minket a haláltól.

A gyilkos űrlény lobogó hajától ezúttal az átlagos élményre sem futja, azonban a kettyós katonák humora, és Jacob Tremblay színészi játéka középszintig emelik Shane Black újabb baklövését, ennél feljebb viszont már nem engedhetjük a filmet az 1987-es alkotás emlékére.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Befutott a Coen tesók westernfilmjének első előzetese
Következő cikk Daniel Radcliffe reagál a Harry Potter mémekre