Napszállta –  kritika


forrás: mozinet

Napszállta (Sunset) rendező: Nemes László, szereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov, Dobos Evelin, Björn Freiberg, Bárdos Judit, Balsai Móni, Molnár Levente, magyar-francia dráma, 144 perc, 2018 (16)

Mire gondolhatott a költő?

A Saul fia egyedi koncepciója után Nemes László (a Jelest már nem használja a rendező) egy újabb hasonló stílussal felvett nagyjátékfilmmel jött ki és habár a kameraszem különleges látásmódja és a 35 mm újbóli felfedezése ismételten az atmoszféra meghatározó elemét adták a filmnek, mégis egy céltalan és öncélú katarzis nélküli erőlködésbe ment át a film, amiben a legszomorúbb, hogy a téma és a kivitelezés egész jó lett volna, a tartalom viszont feláldoztatott a művészi „titokzatoskodás” oltárán.

1913 nyarán Leiter Írisz hosszú évek után visszatér Budapestre, ami az Osztrák-Magyar Monarchia legvirágzóbb időszakát élte. A lány korán árva lett és szerencsét próbál a Leiter Házban, mint kalapkészítő hölgy, ugyanis korábban a szüleié volt az üzlet, így feltételezi, hogy szívesen látják őt. Azonban megjelenése inkább ellenszenvet, mintsem örömet vált ki mindenkiből, akivel kalandjai során összefut és kiderül, hogy van egy bátyja, akiről mind ez idáig nem tudott, így igyekszik a nyomára bukkanni. Azonban ez a nyomozás egyre mélyebbre süllyeszti a lányt nem csak a városi alvilág mélyére, hanem morális válságba is kerül és egy olyan leejtőn indul el, amiről lehetetlen visszafordulni.

forrás: mozinet

A koncepció tényleg jó, ráadásul a Nemes kézjegyévé vált mélység-élesség játék, a követő kameramozgás (amit egyébként anno Tarr Béla fejlesztett tökélyre), és a 35 mm-es szalag kopottsága egy olyan szürreális látványvilágot kölcsönöz a filmnek, melyben tökéletesen érzékelhetjük, hogy hogyan válik az egyébként nyüzsgő város Írisz szemszögéből egy züllött és velejéig romlott káosszá. A kosztümök hibátlanok, így ki kell emelnem Rajk Lászlót, aki a díszletekért volt felelős és Szakács Györgyit, mint a kosztümökért illetékes szakembert, mert nem csak mintákban és anyagokban, hanem színekben is sikerült egy kis szimbolizmussal ábrázolni a hangulatot (a Fantomszál volt hasonlóan igényes e-téren): Írisz sötét öltözékre vált, mikor  az emberi gyarlóság mocsarának legmélyére süllyed és már ő sem szeretne innen kimászni. Mindig célzottan irányítják a figyelmünket, mivel a hangkeverésnél hol a város zajai vannak felhangosítva, hol a beszédek, hol csak a beszűrődő zajok. Összességében ezek mind kifogástalanok a Napszállta elbeszélése során, azonban az összkép a dramaturgia hiányosságain és a túlkapáson bukott el, ami az egész filmet egy értelmezhetetlen káosszá teszi – olyanná, amilyet Írisz is átél a filmben az út és önmaga keresése során. Ha így értelmezzük a film felépítését, akkor szándékos lehet ez a végeredmény?!

forrás: mozinet

Írisz teljesen motiválatlan és cselekvései meddők, a jelenléte semmit nem változtat a történet végkimenetelén, ugyanígy alakultak volna a dolgok, ha nem képezi a részét, hasonlóan, mint Indiana Jones Az elveszett frigyláda fosztogatóiban. Megfigyelései pusztán a néző szemeként funkcionálnak, azért megy oda egyes helyszínekre, hogy mi némi magyarázatot kiszűrhessünk az egyébként történet nélküli látképekből, de egyik tette sincs következménnyel a történet későbbi alakulására. Amint ezt a néző a film felénél észreveszi, máris tét nélkülivé válik az egész. A túl nagy titokzatoskodás, amivel valószínűleg az volt a cél, hogy mi magunk jöjjünk rá, hogy ez az egész szürreális pokoljárás egy vizuális szimbólum csupán és nem csak Íriszre, hanem az akkori társadalmi helyzetre is jellemző volt, túlságosan jól sikerült és szinte nem tudunk meg semmit. Egy keményebb művészfilmeken edzett néző talán tudja interpretálni és ilyen szemmel nézni, de ezt bárhogy is tekintjük, mindenki számára megterhelő, mivel duplán megfosztottak minket a konzekvens magyarázatoktól.

forrás: mozinet

Habár nem közönségfilmmel van dolgunk, azért mégsem egy elvont költemény felolvasóestjére váltottunk jegyet, így illik a kérdéseket nem csak megválaszolni, de fel is tenni. Ugyanis ezzel két konkrét buktatója is lett Nemes László filmjének: egyrészt nem csak a válaszokra kaptak a szereplők kitérő magyarázatot, hanem olykor egy adott szituációban vagy egyáltalán nem volt dialógus (pedig nagyon kellett volna), vagy teljesen oda nem illő párbeszédek voltak, amik totál kizökkentették az embert a valóságérzetükből, ezáltal öncélú „elmismásolás” érzetét keltetve. Másrészt Írisz folyamatos kutakodása során bárkivel találkozott, állandóan elzavarták, majd mikor visszament, megkérdezték, hol volt? Ez annyiszor és olyan zavaró mennyiségben volt jelen a párbeszédekben, hogy a végén önparódiába fulladt szegény lány bárminemű feltűnése a vásznon. Jakab Juli monoton arckifejezése egyébként tökéletesen illett a karakterhez, aki a sok „Tűnj el” és „Hol voltál?” ellenére mindig visszatért, bárhonnan is zavarták el, ha pedig feltűnt, befogták valami munkára. Már így leírva is elég nevetséges az egész.

Ilyenkor mindig kellemetlenül érzem magam, ha egy olyan filmet kell megbélyegeznem, ami rengeteg díjat nyert és amit Velencében állva tapsolva ünnepeltek, de bevallom, számomra a Saul fia sem hozta el azt a filmélményt, amit vártam tőle. Bár ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy talán kultúrsznobnak kell lennie ahhoz az embernek, hogy megértsük, mire gondolt a szerző? De végtére is nem, hiszem már olyan mennyiségben és rendszerességgel fogyasztjuk a filmeket, hogy nem kellene gondot jelentsen, hogy akár egy ilyen alkotónk is, mint Nemes László megossza a hazai közönséget és már önmagában remek, ha díjakat is nyer nekünk. Az már ízlés kérdése, hogy milyen filmekkel.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Nicolas Cage az ikonikus szerepeiről sztorizgat
Következő cikk Volt egyszer egy téka - "Csak B és C filmeket lehetett kapni"