Venom, rendező: Ruben Fleischer; szereplők: Tom Hardy, Riz Ahmed, Michelle Williams, Jenny Slate, Reid Scott, Scott Haze, Wayne Péré; amerikai képregényfilm, 112 perc, 2018 (16)
Középszerű műfajteremtő… próbálkozás
A Végtelen háború – Fekete Párduc duó évében badarság azt mondani, hogy a szuperhősök iránti lelkesedés alábbhagyott volna, de tény, hogy egyre hangosabb (még ha nem is jelentősen nő) az ellentábor. Akiknek már a könyökükön jön ki a CGI, a moziverzum meg a szuperhős kifejezéstrió. A Sony a hős helyett gonoszt fókuszba tévő, univerzum helyett a saját lábain álló Venommal talán őket is be akarta célozni. De a középszerű klisék erősebbek egy üdítő, fizikailag is ott lévő, éles autótöréses akciónál.
A Venom elég érdekes utat járt be, míg moziba került. Nem az olyan régre visszanyúló anekdotákra gondolok, minthogy már a Pókember 3 óta tervben volt valamilyen formában, csak megfelelő gazdatestre nem lelt. Nem, én arra gondolok, hogy – noha képregényben léteznek különálló történetek vele – ha már egyszer forgatunk egy filmet a karakterről, az mégis hogy működhetne a lételemét képző, eredetében meghatározó szerepet játszó későbbi nemezise, Pókember nélkül? Ez legalább akkora baromságnak tűnik elsőre, mintha egy bohócsminkes őrültről készítenénk mozit mindenféle denevéresség nél… oh, várjunk…
Azaz hogy miképp létezhet 2018-ban, az univerzumépítési láz kellős közepén egy olyan alkotás, amely nem tartozik sehová és ejt pár olyan dolgot mikrovilágában, hogy ne is tartozzon oda, ahová sokan szeretnék. Még a mozis PG-13-at előíró, jó fél óra 18 karikás tartalmat(?) kivágó producerek is. Mindezt úgy, hogy hiányzik egy igen fontos karakter a történethez. Mintha a Piroska és a Farkasból kihagynánk a nagyit.
Mert bár hiába volt kisebb zavar tavaly Kevin Feige és Amy Pascal kommunikációi miatt és hiába volt pár casting hír, ami esetleges MCU leágazásra adhatott volna okot (értsd: két mellékszereplő színész is játszott idén nyáron MCU sorozatban), a Venom ott foszlatja ketté ebéli reményeinket, amikor a sztárriporter-oknyomozó (vlogger?) Eddie Brock számára is – oly sok nagy leleplezés és karriertönkretétel után – meglepő tényként hat a földönkívüli életformák létezése. Az MCU ennél jóval előrébb tart, lépjünk hát…
…és akkor kezeljük a helyén, egy tisztalappal indult új világ alappilléreként. Ezt az érzést a 2000-es évek első felében vagy fél tucat Marvel/DC film megadta nekünk. Talán a Venom legfőbb baja pedig ebből következik: pár tekintetben még kevesebbet is ad, mint azok. Ha objektív fejjel nézzük, minőségben nem áll túl messze egyik-másik akkortájt kijött korrekt próbálkozástól (még „korhoz konvertálva” sem), csak éppen 2018-at írunk, amikor már univerzumokon belül sem feltétlen próbálkoznak eredetfilmekkel az alkotók. És nem, nem Ben bácsi képernyőn kívüli harmadik halálára értem ezt, hanem mondjuk a Fekete Párducra, vagy az Aquamanre. Mindkettő szerepelt már korábban, mégis első önálló kalandjuk már csak kötelező említés szinten foglalkozik eredetükkel és alapvetésnek veszi, hogy már találkoztunk velük, ismerjük a legfontosabb tudnivalókat, nem kell untatni minket félfilmnyi előzménnyel.
És tök jó, hogy a Venom szembemenve a trenddel, függetlenként próbál szerencsét, de úgy válik sablonos sima eredetsztorivá, mintha nem ismernénk őt legalább a Pókember 3-ból és ha már eredetsztori… miért pont az egyik legfontosabb eleme nélkül? Akár címszereplője, a Venom is igen felemás, hisz – és talán ebben a legmeglepőbb – mégis működik a maga lábán, pókfajzatok és New York-i felhőkarcolók nélkül. Szóval hiába kiszámítható, hiába késett el, emiatt hiába ad kevesebbet, legalább bátor próbálkozásainak egyike határozottan sikerült.
Kár, hogy más kellemes meglepit ezen túl csak cameók képében kapunk, de mindháromhoz kell némi alaptudás. És akkor megint ott tartunk, hogy ha van alaptudás, fölösleges az eredettel egy fél filmet tökölni. Ördögi kör. És hogy még ördögibb legyen: pont a film ezen első fele (kétharmada?) működik jobban. Ez leginkább Tom Hardy, a szimbiótákon kívül minimál CGI-t használó látvány és a történet hangulatának érdeme. Semmiképp sem a forgatókönyvé. Jó, filmes vágás bakik még a legjobbakkal is előfordulnak, de könyörgöm: a parazitaként élő Venom ha már belebújt gazdateste fejébe – és ki is mondja, hogy ismeri, ami ott van – akkor hogy nem tudja egyből beazonosítani Eddie ex-mennyasszonyát, akire amúgy azóta is sokat gondol? Az interakciók Eddie és Venom között jók, de erre később még kitérek.
De oké, lépjünk túl a logikátlanságokon és a csak vájtszeműeknek észrevehető vágási bakikon, ezek általánosak a legtöbb blockbusterre (nem csak azokra), viszont látványfilmben ma már tényleg üdítő azt látni, ahogy fizikailag leforgatnak egy autósüldözést valós törésekkel, ütközésekkel, roncsokkal nem messze az első nyílt utcán forgatott hasonló jelenet helyszínétől, annak 50 éves évfordulóján. És persze, tényleg a Bullittól kezdve a Sziklán át egy raklapnyi jelenetet fel tudunk sorolni, amely San Francisco dombjait használja ki, de amennyire unalmas 2018-ban még egy sablonos eredetsztori, annyira becsülendő manapság az „oldjunk meg mindent CGI-jal, mert olcsóbb” hozzáállást félredobni. Ha nem Tom Cruise vagy Mad Max, mostanában tényleg ritka ez. Az akciók a bossfighton kívül mind rendben vannak.
Az írás mellett Hardy színésztársai sem emelik különösebben az est fénypontját. Riz Ahmed alapvetően nem ripacs, a film utolsó harmadára meg inkább a könyv bánik el vele (avagy visszacsinálja azt a sokat látott, pici, de végül is potenciálját, amit addig felépített a film), az meg sokat elárul, hogy a stáblista közbeni „meglepetés” beköszönő sztár félperc játékidővel épp csak Hardyt nem játssza le a színről. A technika többi pontján (zene, hangok, operatőr) is korrekt iparos munka a mozi, a vágás bakik alatt meg nem a követhetetlenné szabdalt akcióra kell gondolni. Meg képregényesen tök ötletes volt a montázs az elején, mintha Ang Lee Hulkját néznénk. Az összegzés előtt akad még két neuralgikus pont, amire ki kell térni.
Egyrészt a korhatár körüli mizéria. Szögezzük gyorsan le: Pókember képregény a filménél nagyobb besorolást sosem kapott, az a Venom, aki legendává lett, ebből a közegből indult és a sokunknak meghatározó Fox Kids rajzfilm sem brutalitása miatt vált népszerűvé. A filmben bár pár testmegvágásnál kínosan hiányzik a vér, alapvetően én azt vallom, hogy ha most teljes egészében látnánk lefejezéseket, attól nem lenne jobb a végeredmény. Hatásvadászabb igen, de jobb nem. Bár a Fox az X-Menekkel közelebb szokott menni a határhoz (vagy inkább többször), amivel a Venom feszegette azt, az nem hiába lett itthon 16-os. Viszont a félóra kivágott rész nyilván nem csak ilyenből áll. Cserébe feszes, 2 óra alatti blockbusterként szintén nem 2018-as papírformát mutat. De ha nem vizuálisan, akkor hogy durva?
Hát úgy, ha vizuális típusok vagyunk. Akad egy igen jól eltalált, abszolút nem túltolt, legtöbbször váratlan, de folyamatosan a szituációkhoz illő fekete humor, ami szül magából pár olyan egysorost vagy monológot, ami egyrészt képzeltünkben elég durva látványt mutat, másrészt meg Brock és Venom roppant jól megírt interakciói (a forgatókönyv egyetlen erőssége!) próbálja idézni a korhatáros haverfilmeket a ’80-as évekből. Bizony, egy Reggie Hammond is megirigyelhetne pár hasonlatot – csak több káromkodással.
A humor tehát jól muzsikál, DE! Itt kellett volna megállni Venom szimpatikusabbá tételében. Ez nem egy szuperhősfilm és nem is egy anithősfilm. Deadpool mindig külön kategória volt, de Venom, az Venom. Emberevő szupergonosz, aki a saját sztorijában nyilván hős, de nehogy már pont azért szálljon szembe az alfaszimbiótával, hogy megmentse az emberiséget, csak mert megkedvelte Eddie-t meg az exét. Tulajdonképpen a Végtelen háború főszereplője is Thanos, aki eléri a célját, dramaturgiailag happy end a film vége, de mégsem érezzük hősnek. Venomot ellenben a végére már igen, ami gondolatot – a pici háttértudással – meg kilöki az agyunk, ez nem lehetséges, és de: mégis. A kifordult motivációk, visszafejlődő szereplők (Ahmed gonosza) és az ilyesfajta karakterívek miatt a film utolsó harmadában már csak a humor működik igazán. Igen, a látvány is átmegy CGI masszává, igaz, itt indokoltan, de sajnálatosan. A Venom tehát hiába akart az első „szupergonosz” film lenni, még antihősösnek se sikerült lennie, valahol a két szék közé esett, a Horda összes énje meg nevet James McAvoy testében a Széttörvéből. Aminek ugye műfaját is rosszul tudod az utolsó percig…
Minden bátor és jól működő pontjára jut hát egy rossz a Venomban. Lehet értékelni a trendekkel való szembeszállását, de részben pont ezekbe (is) bukik bele 2018-ban. Egy akármilyen jó Phoenix alakítással is nagy talánnyá vált hát a Joker, mert a recept ugyanaz, azt leszámítva, hogy a bohócnak sosem volt egy elfogadott karaktere, neve és eredete, mindig az adott sztorihoz igazították, ahogy az indokolta. A Venomban sok potenciál maradt, amolyan kihagyott ziccer, de annyira azért lett korrekt iparosmunka, pár tényleg izmos pillanattal, hogy a folytatást drukkoljuk ki valahogy…
…mert ott már két roppant erős castingolás állhat szembe az összes idejétmúlt klisével és logikátlansággal!
(A stáblista legvégét főképp csak az várja ki, akit érdekel a decemberi animációsfilm. Mint önálló szkeccsjelenet is jópofa, a látvány pazar, arra várva meg elég sok magyar névbe botlunk majd a feliratok között. Már ha a stáblista közbeni jelenet hatásából feléledtünk…)
