Hold The Dark, rendező: Jeremy Saulnier, szereplők: Jeffrey Wright, Alexander Skarsgard, Julien Black Antelope, Riley Keough, Michael Tayles, amerikai dráma, 125 perc, 2018 (18)
Farkasokkal álmodó
Nagyon nehéz megtalálni egy pusztán szimbólumként működő filmnél azt az arányt, ahol nem csúszik át az egész történet egy értelmetlen masszává és ad elég támpontot a nézőnek, hogy megfejtse, mi volt a történet igazi mondanivalója. A Hold The Dark nagyon kemény film ebből a szempontból, de ha engedjük neki, hogy egy kicsit kívülállóként közelítsen felénk jobban megértjük, hogy mit is akar tőlünk valójában – akárcsak egy farkas, ha szembe kerülünk vele az alaszkai erdő sűrűjében.
William Giraldi regényén alapuló bosszútörténetről sok minden elmondható, de az egyáltalán nem, hogy átlagos vagy épp klisés lenne, hiszen nem elég, hogy az emberi kiüresedést az alaszkai tundra kietlen és dermesztően üres tájaival jeleníti meg, hanem a farkas, mint központi eleme a filmnek, lélekben ott lebeg az emberi viselkedés minden egyes mozzanatában, ami által az egész sztori kicsit megfoghatatlan és nagyon spirituális lesz annak ellenére, hogy ez egy vérbeli bosszúmozi rengeteg vérrel és hullával.
A történet szerint Medora Slone Alaszka egyik kis falujában, Keelut-ban él kisfiával, Bailey-vel. A térségben mostanában két gyermek is farkastámadás áldozatává vált, és mikor Medora gyerekét rabolja el elmondása szerint egy farkas, Russell Core-hoz fordul, mint szakértőhöz, aki egy évig élt a farkasok között a vadonban és erről írt is egy könyvet. Azonban Core lassan rádöbben, hogy egészen másról van itt szó, mint egy farkastámadásról, Medora eltűnik, időközben hazaérkezik a háborúból Vernon is, aki megdöbbenve tapasztalja, hogy kisfia meghalt, felesége pedig eltűnt. Véres bossszúhadjáratba kezd, ahol mindenki megkeserüli, aki az útjába kerül. A rendőrség természetesen követi útját, de tettei következetesek és kíméletlenek, tárgyalni lehetetlen vele és szövetségesével, barátjával, Cheeon-al, akinek az egyik legbetegebb mészárlást köszönhetjük a képernyőn az utóbbi pár évben.
A történet pusztán egy köntös, ami az emberi gyarlóság hús-vér valóját hivatott letakarni, kicsit hasonlít a Nem vénnek való vidék felépítésére, ahol a nihili tájat a sivatag és a forróság, itt a fagy és a jéghideg táj képezi le. Annyi különbséggel, míg ott a velejéig romlott Anton Chigurh semmiféle kegyelmet nem ismert, addig itt talán lélektani vetületet tudunk tulajdonítani Vernonnak, hogy mindent, amit tesz, családjáért teszi, bár ez sem ad neki felmentést tettei alól. A történetben Russell Core szerepe a megfigyelőt tölti be, aki próbálja kihámozni és megérteni azt, ami épp körülötte zajlik, így az ő szemszögéből érthetjük meg azt, amit valójában a film is közölni akar.
A spiritualizmus nem csak az ott élő eszkimók lelki kitárulkozása miatt van, hanem az a fajta eszme is, ami Core számára is nyilvánvalóvá válik az ott tartózkodása meghosszabbodása miatt. A kis, minden civilizatórikus értéktől elzárt falu (aminek neve is egy sötét, szőr nélküli kutyadémonra utal: inuitul), a törvényeken kívül áll, a rendfenntartó erők is csak a megmaradt emberi értékek látszatáért vannak ott, egyébként az ösztönök és túlvilági lét határán sodródó lelkek vesztőhelye, ahol nincsenek szabályok, csak a tettek számítanak és a társas értékek. Így kapcsolódnak be a farkasok a történetbe és az egész történet átívelő elemeire, ugyanis a farkasok természete és életstílusa van szépen, szimbolikusan, hol farkasmaszkokkal, hol vágásokkal átvezetve arra az egyértelmű dologra, hogy semmivel sem látnánk más fajta viselkedést, ha az emberek helyett farkasok lennének a történet középpontjában.
Azonban jó pár helyen ez az áthallás megbukik, hiszen a könyvhöz hasonlóan az alkotó nem mindig tudja eldönteni, hogy a farkasszimbólum mennyire állja meg a helyét az emberi – lásd kórház jelenet – , világában, így olykor emiatt nem egyértelmű ez a fajta értelmezése a sztorinak, de még így is egyértelműbb kapaszkodókat kapunk, mint a hasonló művészfilmes próbálkozásokban. Ahogy haladunk a bosszú beteljesítése felé, egyre többen halnak meg, így már a halálok is tét nélkülivé válnak egy idő után és csak kérdőjelek gyülekeznek a fejünkben, hogy ha egy ilyen kis népsűrűségű helyen ennyi embert megölt Vernon és Cheeon, akkor mégis kik maradtak meg egyáltalán? A végkifejlet azért ad egy plusz csavart a történetnek, amivel Russell megjegyzése más vetületben láttatja velünk az eddig történteket, így ez teljes egészében egy morális társadalomkritika, ami rávilágít, hogy milyen könnyen találhatunk vissza fejlődésünk kezdőpontjához és válhatunk állattá, még ha a szó legnemesebb értelmébe is vesszük.
