A néma forradalom – kritika


A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer), rendező: Lars Kraume, szereplők: Jonas Dassler, Michael del Coco, Sina Ebell, német dráma, 111 perc, 2018. (12)

Fortélyos félelem igazgat

Az állam Fritz Bauer ellen forgatókönyvíró-rendezőjének legújabb filmjében ismét hazája történelmét dolgozza fel, erősen érintve a miénket is. Egy jelenet erejéig Burghart Klaußnert és Ronald Zehrfeldet is újra együtt láthatjuk.

1956-ban két stalinstadti középiskolás Nyugatra utazik, ahol a hírek a magyar forradalom és szabadságharcról szólnak. Hazatérvén arra buzdítják osztálytársaikat, hogy a tanítás kezdetén két perces néma csönddel adózzanak az elhunytak emlékének. A dolgot szavazásra bocsátják, és a többség kiáll az ügy mellett. A tanár kirohanása még csak a kezdet, ő egyébként először azt sem tudja, miről van szó, de aztán ahogy összeáll a kép, úgy hatalmasodik el a botrány. A diákok azt hazudják, hogy Puskás halálhíre zaklatta fel őket, de ez nem igazán hatja meg a felnőtteket. Meg kell találni a felelős(öke)t, különben az osztályból senki sem tehet érettségit az NDK egyetlen tanintézményében sem. A módszer a szokásos, előbb igyekeznek magukhoz édesgetni a fiatalokat, amikor ez nem sikerül, jön egymás beárulása, és amikor ez sem jön össze, mindenkit megzsarolnak valamivel. Természetesen az ügyet kivizsgálók is elszámolással tartoznak a feletteseik felé, az ő életükről, karrierjükről, előmenetelükről is szó van, így lesz az idő múlásával mindenki egyre feszültebb, türelmetlenebb, idegesebb.

A film a diákokról szól, ugyanakkor a második világháborút követő időszakot a felnőttek képviselik. Ott van a szégyellni való egykori SS gránátos halott rokon, a nagybácsi, akinél a Szabad Európát lehet titokban hallgatni, a szigorú családfő, aki a városi tanács tagja és súlyos titkot őriz, vagy az egykori forradalmár, akit megtörtek és ma dolgos munkásként építi a szocializmust, miközben arról papol, hogy autó van, lakás van, ennivaló van és végre mindenki előtt nyitva áll a tanulás lehetősége. Miközben zajlanak a magyarországi események, ők lesznek Németország lelkiismerete, követendő, vagy éppen nem követendő példa a következő generáció számára. Több hasonló eset is előfordult ebben az időben – még Magyarországon is! -, de ’56-os emlékév ide, ’56-os emlékév oda, nem láthattunk ilyesfajta filmet a mozikban.

A néma forradalomnak vannak hibái, talán a legfontosabb, hogy melodrámába hajlik, amire egyáltalán nem lenne szüksége. Ugyanakkor mindenképpen értékelendő mind maga a tett, mind pedig annak feldolgozása. Az pedig különösen fájó dolog lenne, ha Németországban sokkal többen ülnének be rá, mint itthon.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hugh Jackman 50
Következő cikk Hold The Dark – kritika