Ruben Brandt, a gyűjtő (Ruben Brandt, Collector), rendező: Milorad Krstic, szereplők hangjai: Kamarás Iván, Hámori Gabriella, Makranczi Zalán, magyar animációs film, 96 perc, 2018 (12)
Összművészeti tárlatvezetés a tudatalattinkban
Nem véletlenül kezdődik egy Karinthy idézettel a film: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással”. Az egész animáció egy pszichológiai utazás, ahol a polgári merev racionalista szemléletet próbálja felszámolni és igyekszik minket kizökkenteni abból a valóságból, ahol minden önmagával azonos és megmutatni egyszerre mindennek a pozitív és negatív oldalát. A végeredmény egy felettébb furcsa és nagyon impulzív alkotás, ahol nem csak a művészeti utalások, hanem a zenei aláfestések is lüktetnek a vásznon.
Ennek a zseniális és igencsak különleges magyar animációnak három évre volt szüksége, hogy elkészüljön és már a nemzetközi bemutatóknál is pozitív visszhangra lelt. Az biztos, hogy nem egy könnyed popcorn-mozi, hiszen megpróbál minden olyan érzékszervünkre hatni, amire a művészeti alkotások szoktak: a látásunkra, a hallásunkra, az érzelmeinkre és a logikai gondolkodásunkra is. A film megalkotója, Krstic úgy nyilatkozott, hogy megpróbálja két szerelmét, a filmet és a festményeket ötvözni egy filmben, ahol a főszereplő neve is árulkodó, hiszen Rubens és Rembrandt nevének a keveréke.
A történet egy művészlélek pszichológusról szól, aki gazdag embereket kezel svájci villájában és próbálja őket szenvedélyüktől megszabadítani. Eközben önmaga is mentális betegséggel küzd: festmények szereplői üldözik őt rémálmaiban, így a négy páciensével egy bűnbandába szerveződve nekiindulnak a világnak, hogy a legnagyobb múzeumokból lopják el azokat a festményeket, amelyek kínozzák őt. Krstic olyan művészektől választott alkotásokat, mint Botticelli, Hopper vagy Van Gogh, hogy megmutassa, nem csak félelmet keltő zombik tudnak ijesztőek lenni vagy Munch és Goya nyugtalanító szürrealista alkotásai, hanem ezek a szép művészeti alkotások is. Emiatt a film tele van kellő mennyiségű jump scare-el is, melyek által igencsak kiérződnek a thriller elemek is.
Nagyon sokrétűen nyúl ez az alkotás a művészetekhez, hiszen tényleg mindent belepakol, amiért egy ilyen vállaltan a festmények köré épülő történetekhez kapcsolódik, így az építészet is nagyon fontos hangsúlyt kap (főként az amerikai art deco), valamint az egyes jelenetek ábrázolásmódja is különleges. Ami biztos, hogy ebben a világban egyetlen ember sem néz ki hagyományosan, duplikálva van az orruk, a fejük, a szemük vagy épp a nyakkendőjük. Ez a fajta kettősség az, amire a Karinthy idézet is utal. Mindent megmutat egyszerre, anamorf formákkal jeleníti meg őket az alkotó, ahol feltűnnek Picasso kubista alakjai és Chagall torzói is. A filmes popkultúrális utalásait pedig ember legyen a talpán, aki mindet megtalálja: Tarantino, Hitchcock, Chaplin és a legmenőbb akciófilmek (Predator, Konvoj, stb). Résen kell lenni, minden egyes képkocka önmagában is egy vizuális műalkotás. A szereplők is az animációs technika szimbólumai, Mimi, a szuperhajlékony kaszkadőrlány, aki szinte már repülni is képes, illetve a kétdimenziós figura, akinek anyja 3D-s, apja 1D-s vonal volt. A különös, hogy ebben a világban ez egyáltalán nem különös.
A nemzetköziség legszínesebb palettáját állítja elénk, olasz, francia, magyar, spanyol, orosz helyszínek, múzeumok, festmények, nyelvek: igazi kulturális orgazmus. A látvány mellett pedig nagyon érdemes kiemelni a történetet is, hiszen egy olyan sztorit konstruál az egyébként népnevelőként működő tárlatvezetés köré, ami önmagában is egy korrekt forgatókönyv lenne. Gyermekkori traumák, családi kapcsolatok, álom és valóság közötti átjárások és mindennek a lélektani vetületei. Azzal, hogy Ruben Brandt egy pszichológust alakít, nagyon sok lehetőséget kap a sztori arra, hogy ne a felszínét, hanem ennek a rablássorozatnak a tudatalattiját kapargassuk, és az animáció azért tökéletes formátuma ennek a történetnek, mivel ezzel hihetetlen szemléletes üzenetet tud nekünk közvetíteni. Az egyetlen túlzás talán a nagyon éles hangvágásokban mutatkozik meg, ahol az őrület és a jump scare-eknek szolgáló hirtelen hangrobbanások a fejünket leviszik, amivel bár remekül ugrasztják le a vászonról a festményeket, mégis túl direkt módon hatnak. Ha a hangot megemlítettük, muszáj a zenéről is beszélni, ami tűpontos és remek. A Kis kece lányom és Britney Spears Oops i did it again című számának átdolgozásai zseniálisak.
Ez az alkotás teljes mértékben kimaxolja mindazt, amiért érdemes animációs filmet csinálni: görbe tükröt állít a mai social media megszállott, tapló múzeumlátogatók elé, akik divatból fotózzák az alkotásokat, miközben a mögöttes tartalmukról megfeledkeznek, valamint kicsit mélyebbre ás az egész művészethez való hozzáállásunkban, ahol pont annyi fogódzót ad, amennyi ennek az intelligens alkotásnak a megértéséhez szükséges. Többrétű, nemzetközi és mégis egy igényes magyar alkotás.
[…] Index, Hetediksor, […]